Színházi kritika helyett
Hiszen ez nem is igazi dráma, mert már az elején tudjuk a végét, gyenge a prozódia, harmatos a díszlet, nincs is igazi lehetősége játszani a színészeknek, nincs a mának való mondanivalója – fröcsögték a „hivatásos” kritikusok a bemutató után, nem szégyellve azt sem bevallani, hogy mit sem tudnak a darab valós történelmi hátteréről.
De nemcsak erről nincs fogalma a felkent ítészeknek. Úgy látszik, mit sem tudnak a magyar népet több száz éve fojtogató elnyomásról, terrorról, a koncepciós perekről, a tiszta szívű emberek egyszerű érzéseiről, egyszerűen arról, amit összefoglalva hazaszeretetnek hívunk.
Ez tényleg nem esztétikai kategória, hanem sokkal több annál: őrizzük a szívünkben, zsigereinkben, mondatainkban, viselkedésünkben, világhoz való hozzáállásunkban. Aki pedig nem, annak lelke rajta!
A mű színre kerülésének körülményeiről Szikora János rendező így beszél a színház honlapján olvasható interjúban: „Belelapoztam a kéziratba, és őszintén szólva nem tudtam letenni. Az meg aztán különösen szíven ütött, hogy Csákberény és Nagyigmánd településeken lejátszódott valódi 19. századi tragédiát feldolgozó színdarabról volt szó.
Akkor hirtelen minden összeállt bennem: itt van egy történet két ártatlanul kivégzett papról, 1849-ből, akik itt laktak Csákberényben, és Nagyigmándon lőtték agyon őket, Csákváron meg épül egy új művelődési ház, amely vár minket egy méltó nyitóelőadással. Felhívtam a polgármestert, hogy mit szólna, ha az új intézményüket a csákberényi papok történetével nyitnánk meg. A polgármester (kimarad a történetesen) történelem tanár, jól ismerte ezeknek az embereknek a tragédiáját, és lelkesen igent mondott. Megszületik ez az ősbemutató októberben, és az új művelődési ház ezzel a színdarabbal nyit. Mi ez, ha nem csoda?”
Sobor Antal kisregényét Román Károly írta színpadra, megidézve az 1848-49-es forradalom és szabadságharc végső időszakát, Haynau rémuralmát, amely nem kímélte Csákberény református lelkészét, Szikszai Jánost (Gáspár Sándor), és katolikus papját, Manszbarth Antalt (Imre Krisztián) sem. Mi volt a bűnük? Semmi. Egyszerűen a szószékről kihirdették a Habsburg-ház trónfosztását, mint Magyarország összes templomában. Hogy miért őket lőtték agyon? Talán mert nem menekültek el, nem hagyták el az Istentől rájuk bízott nyájat. Haynau azidőtájt Nagyigmándon székelt, így szinte kéznél voltak vérszomja csillapításhoz a „rebellis” papok.
A két egyházfi hamvai ma is a nagyigmándi katolikus temetőben nyugszanak, így március idusán illendő lenne minden jó érzésű magyar számára, hogy 1-1 szál virággal emlékezzen meg a vértanúkról.
Mert velük együtt a reményt is eltemették, a hitet az igazságszolgáltatásban, a magyarság feltámadásában. A darab végén a császári katonák a közönség felé fordítják puskájukat, és úgy tüzelnek. A színpad közepén, kéz-a kézben térdel a két pap, de nemcsak ők az áldozatok, azok vagyunk valamennyien, sírással küszködő nézők, és igen, ti is, értetlenkedő, finnyáskodó kritikusok.
Nem marad más, mint bízni Istenben, és az ő segítségét kérni minden bajban, és árulásban, ahogy a 35. genfi zsoltár mondja:
„Perelj Uram a velem perlőkkel; harczolj a velem harczolókkal.
Ragadj paizst és vértet, és kelj föl segítségemre.
Szegezz dárdát és rekeszd el üldözőim útját, mondd lelkemnek: Én vagyok segítséged.
Szégyen, gyalázat érje azokat, akik lelkemet keresik; vettessenek hátra és piruljanak, akik vesztemet koholják.
Legyenek olyanok, mint a polyva a szél előtt; az Úrnak angyala verdesse őket.
Legyen útjok sötét, csuszamlós, s az Úrnak angyala kergesse őket.
Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójokat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek.”
VK