Százegy éves lenne a legendás zenész
Mindig vidám, jó kedélyű embernek ismertem meg Kossela Béla bácsit, akinek neve egybeforrt a tatabányai könnyűzene II. világháború utáni történetével. Csodás trombitajátékára ma is emlékszem. Nagy beszélgetéseinkből kerekedett ki ez az interjú, melyet 1997. márciusában vetettem papírra, és a Cserteg István szerkesztette Komárom-Esztergom megyei rock-legendák című könyvben jelent meg. Béla bácsi azóta már 2007-től az égi zenekarban muzsikál, de azt hiszem, nem árt felidézni pályafutását, jó tanácsait a fiatal zenészek számára, az idősebbek pedig kedvükre nosztalgiázhatnak a régi muzsikusok és szórakozóhelyek megidézésén.

– Hogyan kezdődött?
– Tatán a gimnáziumban a latin tanárom felfigyelt az énekhangomra és „beszervezett” az iskola kórusába. Még az Ave Maria-t is énekeltem. Mindig izgattak a fúvós hangszerek, így aztán bekéredzkedtem a gimnázium fúvószenekarába. Itt ért az első nagy csalódás, egy trombitát kaptam kézbe, ami köztudottan kísérőhangszer. Az én álmom a szájkürt volt, vagyis az a trombita, ami melódiát játszik. A zenekarvezető látva érdeklődésemet aztán „feltette a fúvókát a számra”, amit 1995.-ig el sem igen vettem onnét. Miután végeztem Tatán, sikerrel felvételiztem a Zeneművészeti Főiskolára. Ott Ernőházy Neuer Vilmos volt a trombita tanárom. Neki köszönhetem, hogy a katonaságot nem nyúlként vagy tüzérként kellett letöltenem, hanem a Folyamőr Katonazenekarnál szolgálhattam le a három évet. Itt napi hat órát kellett fújni, ami, ha kiszámolod, legalább nyolc év tanulásnak, intenzív gyakorlásnak felel meg.
 
– Hadifogságba estél, de itt is jól jött a trombita.
– De milyen jól! Amerikai fogságba estem, és ott találkoztam először az akkori menő szórakoztatózenészek kottáival. Mi a fogságban Glen Millert és Benny Goodmant játszottunk a jenkik szórakoztatására a Kék Duna nevű együttessel. Ez a munka meg ezek az alkotók segítettek abban, hogy a fogságból hazaérkezve az akkor legkorszerűbb muzsikákat tudtam játszani a barátaimmal.

– 25 évesen Ausztriából hoztál feleséget magadnak. El tudtad tartani a családot?
– Sikerült álláshoz jutnom Budapesten, a Fővárosi Nagycirkuszban. Jó pénzt jelentett ez akkor, de Pesten nem sikerült lakást kapnom. A feleségem Tatabányán lakott a szüleivel, én hét közben, illetve az előadási napokon egy szaxofonistával aludtam volna egy falatnyi szobában. Az asszony nem akarta, hogy ingázzak. Kijelentette: Vagy hazajössz, vagy csomagolok, és megyek vissza Ausztriába. Mit lehetett tenni? Felmondtam az állást, és hazaköltöztem.

– A szórakoztatóipar mellett a Bányász Szimfonikus Zenekarban is muzsikáltál.
– Bizony, évekig fújtam a trombitát itt is. Sikerült lakáshoz is jutnom, jöttek a gyerekek. Aztán 1974-ben nagy bizalmat kaptam a művelődési osztály vezetőjétől, Harsányinétól. Megalakíthattuk Magyar Józsi bácsival közösen az Ifjúsági Fúvószenekart. 1976-ban volt az első fellépésünk a KPVDSZ Művelődési Házban. Nagyon sok tehetséges fiatal gyerekkel volt dolgom az itt eltöltött évek alatt. Aztán úgy döntöttem, vége. Ha a csúcsot eléri valaki, nem kell kivárni, hogy lelökik, mert az élet kegyetlen. Így hát kiszálltam az egészből. Szegény Magyar Józsi halála után két igen tehetséges fiatalember kapott lehetőséget a munka folytatására. Nagy örömmel és élvezettel hallgatom őket, minőségi munkát végeznek ma is.
 
– Milyen szórakozóhelyek voltak hazaérkezésed után Tatabányán?
– Bekerültem az éjszakai életbe, több helyen játszottam. Az első a tiszti kaszinó volt, a mai Cifra Palota középsőn. Itt Moczik Ernő hegedűs barátom vezetésével működött a Symphony együttes. Az épület adott otthont a MADISZ-székháznak, és hát a fiatalok akkor is szerettek szórakozni, táncolni. Minden szombaton és vasárnap játszottunk a nagyteremben 4-500 fiatal előtt. A hadifogságból hozott kották jelentették a repertoár alapját. A gond csak az volt, hogy ezek 18-24 tagú zenekarra voltak hangszerelve, mi meg általában 8-an, 10-en játszottunk. Kiszedtük a lényeget, a zongorista vagy a harmonikás meg akkordozott.

– Kik játszottak a Symphony együttesben?
– Mint mondtam, Moczik Ernő hegedült. Én trombitáltam, Droppa János barátom volt a pozanista. Egy ragyogó, aki sajnos már nincs közöttünk, Bognár László játszott Esz-alt szaxofonon. Szintén elhunyt Jancsák József, ő bőgőzött. A többiek, úgy tudom, még élnek: Barsvári Károly B-tenor szaxofonon, Tóth Lajos Esz-altok szaxofonon játszott, és volt egy Kulyka nevű harmonikásunk. Ketten még nagy karriert is csináltak: Dobos István B-tenor szaxofonos Pestre került, az Országos Tervhivatal osztályvezetője lett. Moldoványos László barátunk pedig Debrecenben lett zeneigazgató.
 
– Az akkori politikai vezetés fülét nem sértették a „kapitalista” dallamok?
– Nem a fenét! Szóltak a pártbizottságról, miért amerikai zenét játszunk? Aztán megbékéltek velünk, mert elmagyaráztuk, hogy nem csak ezeket, hanem a legfutóbb magyar slágereket is bemutatjuk. Nem esett csorba a világnézeti nevelésen… 1948-49-ig játszottunk a Casinóban. Akkor aztán az épület kezelési jogát átvette a megyei pártbizottság, nekünk pedig le kellett költöznünk az új Pártházba. Itt csatlakozott hozzánk egy másik trombitás, Juhos István is. Volt Felsőgallán, a jelenlegi Építők boltja utcájában egy kocsma, a Sebald-felé vendéglő, itt is játszottam az ötvenes évek elején, kellett a pénz a két gyerekre. Kommersz szórakoztató zenét adtunk szombat-vasárnap. Kedves társaság volt, de kevésbé képzett, mint a Symphony együttes. Horváth Rudi bácsinak, a karmesternek olyan szaglása volt, mint a vadászkutyának. A dobogóról megérezte, melyik vendéghez kell odamenni, kinek van suskája. Gumil Lajos volt a szaxofonista. Albert János harmonikázott, Seeler Muki bácsi dobolt, én pedig trombitáltam. Egy estéért 30-40 forintot kaptunk, de Rudi bácsi szimata segítségével akár egy százast is mellé tudtunk muzsikálni esténként. Jó pénz volt az akkoriban.

– Az ötvenes évek közepén új helyre költöztetek.
– 1955-től ’62-ig a Zsdánovban játszottunk, új felállásban. Moczik Ernő helyett Széles László lett a zenekarvezető. Nyolcan voltunk. A régi Symphonisok mellé új embernek jött Bicskai Mihály dobos, sajnos már ő sem él. 1962-ben elkerültünk a 10-es Körzetbe, itt a Mező Imre Ifjúsági Ház zenekara voltunk, később az ABC tánczenekar néven. Egészen az 1966-os műtétemig ezzel a csapattal zenéltem csütörtökön, szombaton és vasárnap. Rajtam kívül Kardos Sándor, Kuczman Gyula, a fiam, ifjabb Kossela Béla gitáros, Járóka István bőgős, Murányi Ferenc zongorista (a későbbi iskolaigazgató), Kerekes László és Tóth Ottó szaxofonos játszott az ABC-ben.

– Ez a zenekar országos hírnevet szerzett.
– Először a salgótarjáni, majd 1965 nyarán a szombathelyi fesztiválra hívtak bennünket: ez volt a későbbi táncdalfesztiválok elődje. A szombathelyi Sportpalota nézőterén, mind a négy napján több ezer ember tapsolt a fellépőknek. A műsorvezető a későbbi tv-elnök, Megyeri Karcsi volt. Szerepeltek az akkori nagyok is: a Benkó Dixieland, a Matróz együttes, a Bobka zenekar, vagy Harangozó Teri, akivel nagyon jóba lettünk, évekig lejárt énekelni hozzánk, a 10-es körzetbe. Szabályosan becsináltunk az izgalomtól. Akkor aztán kitaláltuk, hogy lámpaláz ellen fellépés előtt leöntünk egy kis jóféle házi pálinkát. Bűzlöttünk is tőle rendesen, a zsűri elnök csak így szólított bennünket: „Jöjjön a pálinkás zenekar!” A versenyen egy kötelezőt kellett játszani, ez volt az Angyalok bevonulása. A szabadon választottban a Jerikót csináltuk meg, és szerénytelenség nélkül állítom, hatalmas sikert arattunk. Én lettem a fesztivál legjobb trombitása. Évekkel később megjelent egy könyv a Benkó zenekarról, amiben azt állítják, hogy az ő trombitásuk lett a legjobb, pedig nem így van. Még ezt a kis sikert is sajnálják az ismereten vidékiektől?

– Milyen helyek voltak még a hatvanas években Tatabányán?
– Megpróbálom felsorolni. Az Állami Áruház mellett volt a zenés Munkáskaszinó, de azt lebontották. A Vigadóban Keindl Imre bácsiék játszottak felváltva Failékkal, Sebestyén Gusztiékkal és Szelőczei Jancsiékkal. Akkoriban egy-egy helyen egy zenekar 3-4 hónapnál tovább nem maradhatott. A Halászkertben Szelőczei Józsi és Orosz Oszkár szerepelt. Felsőgallán a Kerék Csárdában is lehetett táncolni, ide néha én is beszálltam. Horváth Ernő hegedült, szegény Baranyai Misi zongorázott és Schreck János harmonikált. Altisziti kaszinó is működött az Erőmű alatt. Felsőn a Fekete Gyémánt bárjában Keindl Imre zongorázott, és Kuczman Gyula dobolt. Újvárosban a Gála cukrászda helyén állt az Újvárosi Presszó. Később a Halászkertben Dobó Emil tanár úr játszott (ő Nyugatra távozott) Sági Robival, akinek a fia szintén dobos volt, és a közelmúltban hunyt el. Ki nem hagyjam Újvárosban a Jubileum éttermet, itt Sági Robi játszott Bugony Misivel.
 
– Rengeteg hely közül lehetett választani.
– Nagy élet volt akkoriban. Mindenhol telt ház előtt játszottunk. Ment a bányának, volt pénze az embereknek szórakozni. 1966-ban megműtöttek, két évig nem tudtam muzsikálni. Mire újra trombitát vettem a számhoz, be kellett látni, az idő eljárt az én korosztályom felett. Más zenékre táncoltak a fiatalok, jött az elektromos gitár meg a beat-korszak, nekünk csak a bál meg a vendéglátózás maradt. Összeálltunk néhányan, alkalmi munkákat vállaltunk 1995-ig, amíg végleg abbahagytam. A Kossela zenekarban többen megfordultak: Sági Imre és Kuczman Gyula doboltak. A szaxofonistáim Jager Endre és Varga Józsi, a harmonikások Környei Viktor és Papp István voltak. A zongoristák közül sokáig Baranyai Michellel dolgoztam, de néha velem zenélt Fail Jóska, akivel mindig öröm volt az együttműködés. 1970-ben gerinccel műltöttek, két évig feküdtem, de utána még vállaltam bálokat, esküvőket. 1995-ben aztán úgy döntöttem, vége. Jöjjenek a fiatalok. Az igényt mindig a közönség határozza meg, semmit sem lehet rájuk erőltetni. Én még mindig a dallamos zenékhez vonzódom, mint Gershwin vagy Benny Goodman. Meghallgatom a gitárzenéket is, csak szép legyen. Tisztelem a tudást. Manapság a technika sokat segít, de hiába a Shure mikrofon, ha az illető nem tud énekelni. Pláne vokálban! Ott a legkisebb disszonancia is zavaró. Mindenki maradjon a hangszerénél, azt fejlessze. Napi 4-5 óra gyakorlás nélkül nem megy. Ezt tanácsolom a fiataloknak. Még ma is fel-felkeresnek tanácsot kérni.

– Úgy tudom, nem csak trombitáltál, hanem zenét is írtál.
– Több, mint 50 saját dalom van. Bizonyára jók lehetnek, hiszen többen is loptak tőlem. Az ötvenes évek közepén feljátszottam néhányat a Magyar Rádióban. Azt mondták: Ezek nagyszerű slágerek lesznek, hol élt maga eddig, ember? Bágya András volt az ottani szimfonikus zenekar karmestere, és egyszer csak hallom a saját dalaimat az ő neve alatt a rádióban. Sírva mentem haza. Azt tanácsolom a maiaknak, kapcsolatok nélkül ne is próbálkozzanak Pesten. Ott nem lehet betörni! Hiába vagy a legjobb Tatabányán, országosan ez soha nem fog kiderülni. A tűzhöz közelebb állók jobban melegednek…

Veér Károly


Kossela Béla
(1920-2007 -Tatabánya)

Középiskola: Tata, Gróf Eszterházy Piarista Gimnázium (jelenleg Eötvös). Katonaidejét a Folyamőr Katonazenekarnál töltötte, mint trombitás. A II. világháborúban amerikai hadifogságba esése után a Kék Duna nevű fúvószenekarban játszott. 1946-ban tért haza Tatabányára, immár családos emberként – a Fővárosi Nagycirkusz zenekarában akart elhelyezkedni muzsikusként. Családi okokból, a lehetetlen munkabeosztás miatt városunkban lett jeles zenész: a Symphony zenekarban, a 10-es körzet együttesben, az ABC tánczenekarban, a Zsdánov együttesben, a Tatabányai Bányász Szimfonikus Zenekarban és az Úttörő, majd az Ifjúsági Fúvószenekarban játszott. Pályafutása 1995 szilveszterén zárult.