Megragadható boldog pillanatok
– Volt-e valami családi modell, művészeti háttér, ami inspirálta?
– Anyukám zongorista, a hangszer hangja végigkísérte a gyerekkoromat, máig hiányolom, ha nem szűrődik ki valahonnan zongoraszó. Kicsi gyerekként sokszor a súgólyukból hallgattam operaénekes nagynénémet. Adott egy indíttatást a klasszikus zene, mert megtanított egyfajta teljességre, összművészeti látásmódra, amit még korántsem értem el, ám igyekszem ezen az úton járni.
– Ki a példaképe?
– Prof.Dr.Dieter Flury, a Bécsi Filharmonikusok szólófuvolistája, aki a zenekar és az egyetemi professzori állás mellett matematikus, négy nyelven beszél, négy gyermek édesapja – tehát van mire szerénynek lennie. Nála láttam azt, hogy annyira fölé került tudásban annak, amit tanít, hogy nincs szüksége „pozícionálni magát”, mindenki ámulva félreáll, amikor megjelenik. Illényi Katica, mert nála láttam, hogy lehet egy hangszer „kitanulása” mellett profin énekelni, táncolni, és ki tudja, még mi mindenbe fogott bele azóta, elköteleződve a minőség felé, rengeteg munkával, csodálatra méltóan.
– Milyen életút vezetett Székesfehérvárig?
– A fuvola hangszíne először a Hattyúk tava című balettben fogott meg, ahova anyukám vitt el 4 évesen, és máig elbűvöl ez az ezüst csík. Szeretem a lágyságát, hajlékonyságát, ékszerszerű nemes fényét. Egy magasan csicsergő lírai hangszer, ám kevesen tudják: a szakma maga mégis élsport. Rendkívüli módon kihegyezett a virtuozitásra, a teljesítményre, amihez idegrendszer és tiszta, sőt hűvös fej kell. Miután eljátszottam minden ismert és arra érdemes fuvola művet, úgy éreztem „valami még kitelne” az erőmből. Az éneklés mellett festeni is tanultam, egy ideig a díszítés, mostanában a botanikus festészet foglalkoztat. 20 év után költöztem haza Ausztriából, éltünk Új-Zélandon is, ahol megismertük a honvágy erejét, és egy módon új szemmel nézve, beleszerettünk Magyarországba, Fehérvárba, a nyelvbe, kis hazánkban rejlő lehetőségekbe.
– Melyik ág mit adott egyéniségéhez, s ezzel hogyan segít másokat?
– A fuvola a lírai, az éneklés a drámai énemet engedi kiteljesedni. A fellépések „kifele élést” követelnek, a festés a befelé figyelésre tanít. Hogy segítek ezzel? Magam is végigjártam a személyiségfejlődés „ismerd meg önmagad”-útját. A különböző országokban élés rugalmasságra, alkalmazkodásra nevelt, a német nyelv precizitásra, rendre, ami jó háttér a kreativitáshoz. Bár sokféle művészettel foglalkozom, mégis legnagyobb kihívás az volt, hogy régi mintákat felülírva működőképesebb, „minőségibb” pályára állítsam az életünket. Szeretném hinni, hogy ez tesz hitelessé, amikor tanítok vagy játszom. A festés a gyerekeket koncentrálni tanítja, esztétikai és stílusérzéket, finommotorikát fejleszt. Könnyen felismerem a tehetségeket, megértem jellegzetes nehézségeiket, útkereséseiket. Találok egy nyelvet hozzájuk, amivel elnyerem bizalmukat, és amivel fel tudom szabadítani őket, hogy nincs velük semmi baj, csak egy hosszabb, rögösebb út áll előttük, de az is lehet, hogy a környezetüknek szimplán nincs humora.
– Mi a legnagyobb elismerés egy-egy tárgykörben? Milyen díjakat kapott?
– Igyekszem nem díjakban és lájkokban mérni az életet, mégis nagy megtiszteltetés volt most Székesfehérvár városától elnyerni a Lánczos-Szegfű Ösztöndíjat. Ez számomra az elfogadást jelentette, és szeretném ezt a bizalmat meghálálni. A zenében a legnagyobb elismerésünk, ha az emberek szemében könny jelenik meg, ha katarzis élményt adunk, ha a közönség a zenénk által közelebb kerül önmagához és a létezéshez, ha úgy tetszik, az örökkévalósághoz. A zene egy másik árnyalata az intimitás: a bizalom, figyelem, szelídség, az empátia, a befelé figyelés hangszíne. A festészetben az a legnagyobb elismerés, ha azt látom, mágnesként nézik a képet, ahogyan én is iszom magamba, ha egy festmény megszólít. A kitüntetésre visszatérve, talán mondhatjuk, hogy a taps is az: azt hiszem, körbelengi az embert, ha éveken át sok-sok tapsot kapott.
– A fuvola, ének, festés, tanítás közül melyik áll legközelebb Önhöz?
– Ha az egyik hosszabb ideig elmaradna, nagyon hiányolnám. Azokat az összefüggéseket élvezem, ami a sokféle tevékenység közt „elektromos kisülésként” bekövetkezik. Ha zenét tanítok, hivatkozom az építészetre, vagy különböző stílusokra, ha rajzot, akkor tán zenei vonalvezetésre utalok, vagy valami nyelvi érdekességre, amit a német másként fejez ki.
– Hogyan éli meg a család, a baráti kör ezt a nyitottságot, állandó pezsgést?
– Aki ismer, nagyon szeret, nagyon ragaszkodik hozzám. Azáltal, hogy több helyen is éltem sajnos elvesztettem értékes emberek közeli valóságát. De mindig életem részei lesznek a közösen megélt idők. A fiam szerencsére ugyanilyen fordulatszámon pörög, csak más területeken: neki a tánc, a színészet, a paródia jutott. Alázattal dolgozunk az adottságainkon: akinek sok adatott, attól sokat is várnak el – ez a mottó.
– Hogyan tovább? Ha 3 év múlva találkoznánk, milyen változással lenne elégedett?
– Koncerteket illetően Boross Csilla énekesnővel készülünk egy fuvola-ének-zongora kamaraestre, a Bartók Rádióban is lesz koncertem, és nagy örömömre harmonikával is próbálok éppen egy francia repertoárt. Óh, három év múlva már nem lenne járvány, álmodom róla, hogy lenne egy kis „botanikus butikom”, egy elegáns kis helyszín, talán a Belvárosban, egyfajta sziget, ahol koncerteket, beszélgetéseket, előadásokat lehet tartani, ahol tanítani, festeni és inspirálni lehet.
Dr.Göde Andrea