Kék farmerrel indult, Európa lett a vége

– Mennyire zavart gyermekkorodban, hogy a születés- illetve a névnapod majdnem egy időben van?
– Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban nem esett túl jól, mert nagyon közel voltak egymáshoz, és a gyerek az mindig várja, hogy fölköszöntsék, kapjon ajándékot. A szüleim többnyire összevonták a két ünnepet, és hiába kaptam több ajándékot, mégis úgy tűnt, mint hogyha én szegényebben jönnék ki ebből a dologból, de ennek ma már nincsen jelentősége természetesen.

– 69 év. Jelent-e neked valami különlegeset ez a kor?
– Hát azt szokták mondani, hogy ez már gombócból is sok. Én azonban azt mondom, hogy nem kell számolni egy idő után, mert az ember korát nem a tényleges életkor határozza meg, hanem az élet minősége. Úgyhogy ilyen szempontból én nem foglalkozom vele. Amit várok, az egy másik dátum, hogy jövőre leszek kerek 70, ezt pedig illendő módon, egy nagyszabású koncerttel fogom megünnepelni. November 21-én a budapesti Erkel Színházban, ahol sok-sok vendéggel teletűzdelve adok számot az elmúlt közel 50 évről.

– Tekintsünk vissza akkor erre az 50 évre!
– Minden 1975-ben, az esztergomi Grog együttessel kezdődött. Az egy fiatalemberekből álló baráti társaság volt, egy nagyon szép amatőr korszak. Akkor még nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Geológiai szakközépiskolába jártam, mert a sok bátyám közül az egyik ott végzett, és hát 14 évesen az ember még nem nagyon tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. Így aztán lett egy középfokú geológusi végzettségem, később pedig szülői unszolásra elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát. A főiskolai éveim utolsó félévében már aktívan muzsikáltam, úgyhogy ott már eldőlt, hogy én ezt a kereskedelmi üzemgazdász diplomát nem nagyon fogom használni az életben.
– A Grog együttesel jelentkeztünk egy tehetségkutató versenyre, amit a legendás Metro Klub hirdetett meg. A zsűri elnöke, Fábián Tibor a Pesti Műsor nevű újság szakírója volt, és ő figyelt fel rám. Sőt, állítólag Bródy János is bent ült az ítészek között, és neki is tetszett az előadásom.
– Fábián Tibor fiatal zenészeket és előadókat karolt föl, és segített a pályámat egyengetni, megpróbált nagynevű és professzionális zenekarokba beajánlani, akik éppen énekest kerestek. Így lettem én majdnem az East együttes énekese. Ez nem jött össze, de óriási szerencsémre akkortájt vált szét a P. Mobil zenekar, és a csapat egyik fele is énekest keresett, hiszen megalapították a P. Box együttest. Egy meghallgatás után, alapító tagként a P. Boxban találtam magam.
– Szép időszak volt, és közben jött az István a király. Koltai Gábor rendező, akivel a mai napig is nagyon jó barátságban vagyok, végül is nem engedett engem a filmvászonra, csak a hangomat engedte az ősbemutatón, illetve a filmre is. A későbbiek folyamán, amikor már megismertük egymást jobban, akkor az általa rendezett majdnem valamennyi zenés műnek a főszerepét rám bízta, neki is nagyon sokat köszönhetek ezen a pályán.

– Aztán jött a szólókarrier, hatalmas slágerekkel.
– A 80-as évek közepe táján írtam az első ismertebb dalomat, ami aztán a legismertebb is lett, az Európát, bár amikor íródott, még más volt a szövege. „Kék farmer, kék farmer, kopik a kék. Jó nekem így is.” – valahogy így szólt. Ebben a formában egyik zenekarommal sem adtuk elő, egy kis időre a sublót fiókjába került. Aztán a Dési Huber Művelődési Ház – ahol próbáltunk egy zenekarral -, igazgatója Varga Mihály elővett egy szöveget és megkért, hogy írjak rá valami dalt. Akkor elővettem ezt a régi Kék farmer című dalomat, és elkezdtem ráénekelni az Európa szövegre, és a két dolog tökéletesen passzolt, tehát nem kellett rajta változtatni.
– Az Uránia moziban volt egy bemutatkozó koncertem szólistaként, ahol ráadásként eljátszottuk ezt a dalt, és ott óriási sikere lett, ezért felkerült egy kislemezre, amiből pillanatokon belül több mint 170 ezer példány kelt el, és akkor onnantól kezdve elindult az én zajosabb pályám. Szerencsésnek érezhetem magam, bár volt egy olyan időszak, amikor kifejezetten zavart, hogy mindenki csak az Európa-dallal azonosít, és akkor volt olyan koncert, ahol megpróbáltam nem eljátszani, hát ott majdnem megvertek. Akkor szembesültem azzal, hogy nem kell ettől félni, örülni kell annak, hogy sikerült egy ilyen dalt megírni, hiszen azóta már nemzetközi szinten is nagyon komoly sikereket tudhat maga mögött.

– Az Európa után jöttek a saját dalok?
– Dehogy. Eltelt több évtized, és én nem igazán foglalkoztam zeneírással. A 1990-es évek közepe táján megjelent ugyan egy szólóalbumom Otthonról hazafelé címmel, ahol az addigi szerzeményeim megszólaltak, egy dalt kivéve az összes zenéjét én írtam. De ez annyiban maradt, és megint eltelt több mint másfél évtized, amikor négy évvel ezelőtt egyszer csak ráakadtam ismét a szerzői vénámra és azóta minden esztendőben megjelenek egy vadonatúj albummal, Toldi Tamás szövegíró segítségével, és most is ezekben a napokban is egy vadonatúj lemezen dolgozunk, amit a jövő év elején lehet majd meghallgatni.

– Meddig lehet csinálni ezt? Egy életen áll kell játszani?
– Sokat gondolkoztam ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy elég, ha körülnézek a nagyvilágban. Sok zenész elmúlt 70, többen a 80-at tapossák, és még ma is színpadon vannak.  Tehát amíg bírjuk fizikailag, addig érdemes csinálni, addig, amíg a közönség figyelme nem lankad. Amíg az ember érzi a közönség szeretetét, és van közönségigény. Ha azt látnám, hogy az emberek legyintenek, hogy na, a vén hülye, még itt próbálkozik, de minek, akkor nyilván elgondolkoznék azon, hogy szögre kell akasztani a gitárt. Hála Istennek, gyorsan le is kopogom, én még mindig, a mai napig érzem a közönség szeretetét.

– A gyermekeid követik a példádat?
– Van két szép, gyönyörű ikerpár gyermekünk, és mind ketten a művészeti pályát választották, jelenleg a Színművészeti Egyetem hallgatói. A fiam prózai szakon negyedéves, a lányom pedig harmadéves zenész szakon. És annak ellenére, hogy ők gyakorlatilag még tanulnak, már nagyon komoly szakmai múlttal rendelkeznek. Hiszen ha valaki beüti a nevüket, hogy Varga Vivien vagy Varga Szabolcs a Youtube-ba, akkor számtalan videoklipet és koncertrészletet talál, sőt talán színházi előadásokat is, hiszen színpadi főszerepeket is játszottak már, és még csak most lesznek 25 esztendősek.

– Van-e valami speciális karácsonyi üzeneted a közönségnek?
– Hát nyilvánvaló az, hogy bort, búzát, békességet, és ebből azt hiszem, hogy most talán a legutolsó, a legfontosabb, ahogy a világba kitekintünk. Tehát mindenkinek nagyon-nagyon békés és boldog karácsonyt kívánok, és sokkal boldogabb újesztendőt, mint amilyen az lesz. Ezt a dumát Bródy Jánostól loptam, de nagyon illik ide. A tatabányaiaknak azért elmondok egy sztorit. Még 1980-as évek elején a P. Box zenekarban játszottam, énekeltem, és Tatabányán volt egy koncertünk, másnap pedig Győrben, déli 12-kor, az ETO stadionban.
– Ahogy fölpattantam a színpadra, azzal köszöntöttem a közönséget, hogy Jó estét Tatabánya! Na, most ebből a „Jó estét!” poén akart lenni, a Tatabánya nem. Az csak kicsúszott még az előző napi fantasztikus koncertélmény kapcsán, és amikor 30 ezer ember ordított fel, hogy „Győr!”, akkor egy kicsit összehúztam magam. Most már nyugodtan kimondhatom a ma esti buli után, hogy jó estét, Tatabánya! Köszönök mindent!

Veér Károly
Fotó: Raáb Zoltán