Soron következõ cikkünkben olyan jogintézményt tárgyalunk, amely miden munkavállalót és így minden munkáltató érint. Ez az intézmény a rendes szabadság.

A munkavállalót megilletõ rendes szabadság két részbõl áll: alap- és pótszabadságból.
Az alapszabadság minden munkavállalót megillet, ideje pedig 20 munkanap, amely a munkavállaló életkorával egyenes arányban nõ, maximumát a 45 életévét már betöltött munkavállaló esetén éri el, ahol az alapszabadság mértéke 30 munkanap.
A pótszabadság életkori, egészségi, családi és munkahelyi körülményekre tekintettel jár. A pótszabadság mértéke:
– fiatal munkavállaló esetén 5 nap
– a gyermek nevelésében nagyobb részt vállaló szülõ részére a gyermekek számától függõen, egy gyermek esetén 2, két gyermek esetén 4, három vagy annál több gyermek esetén 7 nap
– vak munkavállaló esetén 5 nap
– föld alatt dolgozó vagy ionizáló sugárzásnak kitett munkavállaló esetén 5 nap.

A pótszabadság törvényi szabályaitól kedvezõbb irányba el lehet térni, a kollektív szerzõdés ugyanis egyéb pótszabadságot is biztosíthat a munkavállaló számára. A pótszabadság jogcímei halmozhatók, vagyis a munkavállalót egymás mellett több jogcímen is megilleti a pótszabadság (pl.: ha a fiatal munkavállaló föld alatti munkát végez, a pótszabadság értéke 5+5 nap).

A szabadság kiadásáról való döntés fõszabályként a munkáltató hatáskörébe tartozik, az Mt. azonban fontos jogokat biztosít a munkavállaló számára is:
– az alapszabadság egynegyedét akkor kell kiadni, amikor azt a munkavállaló kéri
– a szabadságot kettõnél több részletben csak a munkavállaló kérésére lehet kiadni
– a szabadság idõpontját legkésõbb egy hónappal korábban közölni kell a munkavállalóval

Ezek a szabályok jelentõs beleszólási lehetõséget biztosítanak a munkavállaló számára, illetve biztosítják, hogy a munkavállaló a szabadságról kellõ idõben tájékoztatva legyen.
A már megkezdett szabadságot a munkáltató megszakíthatja, erre azonban csak kivételesen fontos ok esetén kerülhet sor. Azt, hogy mi minõsül ilyen fontos oknak, a jogszabályok nem rendezik, ezt a munkáltatónak kell vita esetén bizonyítania (ilyen lehet például a munkáltatónál fellépõ üzemzavar, amely elhárítására csak adott munkavállaló képes). Az oda-visszaút ideje és a munkában töltött idõ ilyen esetekben a szabadság idejébe természetesen nem számít bele, továbbá a munkavállaló követelheti a szabadság megszakításával összefüggésben felmerült kárának és költségének megtérítését is.
A szabadság pénzben való megváltását a törvény tiltja. Egyetlen kivétel van csak, ekkor viszont a munkáltató kötelessége a ki nem adott szabadság pénzben való megváltása. Ez az eset az, amikor a munkavállaló a munkaviszony megszûnésekor, sorkatonai, polgári szolgálatra történõ behívásakor a munkáltatónál töltött idõvel arányos szabadságot nem kapta meg.

Ennek ellentettje, amikor a munkavállaló a munkaviszonyának megszûnéséig több szabadságot vesz ki, mint ami a munkáltatónál töltött idõre neki járna. Ebben az esetben a munkavállaló köteles a többletszabadságra neki kifizetett munkabért visszafizetni, kivéve, ha a megszûnés oka nyugdíjazás, halál, a munkáltató jogutód nélküli megszûnése, sorkatonai vagy polgári szolgálatra behívás volt.
Végül röviden szólni kell a betegszabadság szabályairól is. A munkavállalót betegsége miatti keresõképtelenség idejére évente 15 munkanap betegszabadság illeti meg.
Ha a munkavállaló üzemi baleset vagy foglalkozási betegség miatt keresõképtelen, ezen idõtartamok nem terhelik a betegszabadság idõtartamát, az ilyen okból történõ keresõképtelen állapot nem számít bele a betegszabadságba.
A munkavállalót betegszabadsága idején is megilleti bizonyos mértékû járandóság, amely a törvény szerint a távolléti díj 80%-át jelenti.

dr. Hidas János