2021-ben ismét a Lábatlani Vasbetonipari Zrt. lett cégcsoportjában az „Év gyára”

– Nem véletlenül nyerték el az Év gyára címet az elmúlt évben. Mi áll az elismerés mögött?
– Valójában egy év kivételével – ekkor ugyanis az utóbbi idők legnagyobb beruházása miatt három hónapra teljesen le kellett állnunk, így értelemszerűen a termelésünk is jelentősen csökkent -, már évek óta a magyar gyár vitte el a pálmát a cégcsoporton belüli versenyben. 26 országban különböző formában működő egységek vetélkednek egymással évről évre ezért a címért. Van, ahol saját gyárral vagyunk jelen, van, ahol úgynevezett joint venture – közös vállalkozás – formájában működünk. Gyakorlatilag minden lakott kontinensen ott vagyunk: Észak- és Dél-Amerika, Európa, Afrika, Ausztrália, Ázsia – mindenütt más és más felállásban. Kínába például mi adjuk a technológiát, a kown-how-t, és a kínai vasúttársaság gyártja a mi licencünk alapján a termékeket.
– A gyárak, üzemek közötti verseny megadott kulcs-teljesítményindikátorok alapján zajlik: minőség, hatékonyság, termelékenység, vevői reklamációkezelés stb. A beruházás befejezését követően kellett még egy kis felfutási idő, de a tavalyi évben ismét mi álltunk a mezőny élére.
– Milyen szerepe volt ebben az új beruházásnak? Milyen területeket érintett a fejlesztés?
– Kapacitásbővítést és technológiakorszerűsítést is végrehajtottunk, és a kormányzati támogatás is kifejezetten ezeket célozta. A termelékenységünket 30%-kal bővítettük, és ezt azóta már sikerült is teljes mértékben kiaknáznunk. Nem volt nehéz megjósolnunk a növekvő igényeket, ismertek az Európai Unió célkitűzései és ezek között kiemelt helyen szerepel a kötöttpályás közlekedés fejlesztése. Uniós és magyar programok is indultak, van egy Budapest-Belgrád óriásprojektünk is. Üzleti értelemben tehát nincs okunk a panaszra, feladat van bőven, a kapacitásainkat nem csak növelni tudtuk, de maximalizáltuk is azokat.
– Konkrétan mit takar a technológiakorszerűsítés, illetve a kapacitásbővítés?
– Teljesen megújítottuk a vasúti betonalj-gyártó technológiánkat, mely így magasabb szinten automatizálttá vált, azaz több mindent képes magától megoldani. Más vezérléssel működik, a szalag gyorsasága mindig az adott feladathoz igazítható. A betongyártó kapacitásunkat is bővítettük, és ha már hozzányúltunk, az egészet számítógéppel vezérelhetővé tettük. Így a korábbi három dolgozó helyett elegendő egy, a másik kettőt más területen tudtuk hasznosítani.
– A beruházásnak köszönhetően a dolgozói létszámunk emelése nélkül 30%-kal bővíteni tudtuk a gyártókapacitásunkat, ennek eredményeként továbbra is hozni tudtuk az évenkénti 20%-os árbevétel-növekedést.
– Hogyan érinti az iparágukat az energiaválság, és az orosz-ukrán helyzet?
– Az energiaárak emelkedése mindenre hatással van, így ez minket, illetve a szállítóinkat is nagymértékben érint. Megemelkedtek az alapanyag- és a feldolgozó árak is. A betonelem-gyártáshoz mi is vásároljuk a hozzávalókat. Ukrajnából közvetlenül nem veszünk semmit, de a beszállítóink viszont igen, ez jelentősen érinti például az acéltermékeket, amit mi beépítünk a betonelemeinkbe. Persze más piacok felé is fordulhatnánk, Kínában található a világ legjobb és legnagyobb feszítőhuzal gyártója, mely az egész világnak szállít, de az európai embargós döntések miatt keleti irányból nem rendelhetünk.
– Mindez számos nehézséget okoz az iparágban, mert itt jellemzően hosszú távú, előre beárazott projektszerződések mentén dolgozunk. A jelenlegi áremelések ezeket a kalkulációkat teljesen felborították, mindent újra kell tárgyalni, újra kell számolni, újra kell kötni. Ezek a folyamatok rendkívül sok energiát emésztenek, nem ritkán hat hónapnál is több időt vesznek igénybe. Eközben persze a projektek nem állhatnak le – akkor a kötbérfizetés fenyegetne -, és folyamatosan finanszíroznunk kell a megdrágult árakon a szükséges alapanyagokat. Iszonyatos pluszmunka mind a gyártói, mind a vevői oldalon.
– Említette, hogy a létszámuk nem növekedett. Ez tudatos döntés, vagy a kényszer szülte helyzet?
– Az utóbbi. Nagyon rossz a helyzet Komárom-Esztergom megyében a szabad munkaerő tekintetében. Mindenki külföldről próbálja pótolni a hiányzó szakembereket, de sajnos ennek is megvan a rákfenéje. Egyrészt mi a gyártáshoz értünk, arra is szeretnénk koncentrálni, másrészt – főleg, ha még nyelvtudás sincs -, az ideérkező vendégmunkásoknak nehezen megy a beilleszkedés.
– A nagyobb fokú automatizálás lehetne a kiút, de ehhez megfelelően képzett szakemberekre lenne szükségünk. A szakmunkásképzés tíz évnyi lemaradásban van ezen a téren, és az átképzések is lassan haladnak, pedig ez az egyetlen járhatónak tűnő út: automatizálni, automatizálni és az így felszabaduló kapacitásokat más területeken hasznosítani.
Cseh Teréz