Újoncként a mélyvízbe
Érdekes emberi tulajdonság, hogy az Elsőre mindig emlékezünk, mely momentum aztán kitörölhetetlen fundamentumként és viszonyítási pontként épül bele életünk magánlegendáriumába. Az első csók, az első nagy csalódás, vagy épp gyermekünk első lépései. Az első történet, amit nagyapád ölében hallgatsz a futball legendás alakjairól. Mesebeli hősök csodás tettei, Puskás, Bozsik, Czibor, Kocsis és a többiek. Az első találkozás a csapat egyik, akkor még élő tagjával. Tatabánya, 2011. szeptember 18-a, a Grosics Gyula Stadion névadó ünnepsége. Végy egy jó kapust.
A gyermeki rajongás elfedése – ha csupán átmenetileg és részlegesen is – szükségszerű, ha a zsurnaliszta hitelesen és nem öncélúan szeretne tudósítani személyes érintettséggel keretezett eseményekről. Ez persze nem könnyű feladat, főleg, ha adott esetben a tényszerűség és az idealizált kép halmazmetszete jelentősnek mondható.
„A Fekete Párduc sportteljesítménye mellett emberi tartásával is kiérdemelte, hogy még életében stadiont nevezzenek el róla” – fejtegetem tehát rögtön a cikkem elején, mintegy kényelembe helyezve magamat a sorok között. Kegyelmi állapot volt ez akkor olyasvalakinek, mint én. Mondhatni ziccer.
„Gyula bácsi, aki februárban ünnepelte 85. születésnapját, végig türelmesen válaszolt az újságírók kérdéseire, habár látszott rajta, hogy élményei felidézése közben nem egyszer elérzékenyült.” – írom tíz évvel ezelőtt, de legszívesebben így folytattam volna a gondolatot: és elérzékenyültem én is, látva az idős hősömre nehezedő nyomást, amint a kapujára tartó kérdéseket egy-egy párducos vetődéssel válaszolja meg.
Emlékszem, hogyan bámultam kitartását és rendíthetetlen türelmét, mintha csak a lelátón ülnék, a pályán kívül, de mégis a játék szerves részeként. Természetesen a szerepemből nem léphettem ki, de akkor úgy éreztem, a szakmaiság kritériumának határán még innen helyezkedik el éppen megszülető döntésem, miszerint az eseményről beszámoló jellegű tudósítást kell készítenem, amely mentes az – egyébként indokolt és az anyagot általában színesítő – interjúkérdésektől. Aranycsapat, arany középút, a cikk is elkészült és a reláció is megmaradt. Talán nem lőttem kapufát. Végy egy jó sztorit.
A Grosics Gyula aláírásával ellátott programfüzet azóta asztalfiókom központi és állandó eleme, amely arra emlékeztet, hogy ha sikerül közös nevezőre hozni szakmaiság és szubjektum gyakorta eltérő szempontjait, az elégedettség lehető legszélesebb skáláján mozogva futhatunk versenyt a közöny és blazírtság váltójával. A cél tehát nem is lehet más, mint maga az út. Köszönök mindent, Gyula bácsi, odafent is jó szerencsét!
Taizs Gergő