„A vendéglátásban megtaláltam önmagam”

– Hogyan indult ez a történet, ami mára Mór egyik turisztikai és gazdasági bázisává nőtte ki magát?
– Az egész egy nagy döntéssel kezdődött: elhatároztuk, hogy létrehozzuk Magyarországon, Móron a férjem német autóipari beszállítói cégének leányvállalatát. A ’90-es évek elején azonban még nem nagyon volt olyan háttér itt a vendéglátáshoz, ami megfelelt volna az üzleti igényeinknek. Vendégeinket kényszerből Tatára, Székesfehérvárra, Budapestre vittük. Innen jött az ötlet: ha nincs megfelelő szállás, majd mi létrehozzuk.
– Miért éppen Mórra esett a választás?
– Pusztavámi lány vagyok, Móron jártam középiskolába, a férjem pedig az Ikaruson keresztül kötődött ide, már a hetvenes évek elejétől kapcsolatban állt a magyar partnerekkel, mi is itt ismerkedtünk meg egymással. Szerette Magyarországot, szerette a magyarokat, szeretett itt élni, mindig is vágyott ide.
– 1973-ban házasodtunk össze, azt követően az NSZK-ban éltünk. A rendszerváltás után azonban, amikor megnyílt a lehetőség, az elsők között voltunk, akik éltek vele. Az Ikarussal közösen megalapítottuk a Frimag vegyesvállalatot, ami aztán később önállóvá vált. Ez azóta is működik, több száz embernek ad munkát, de ma már ebben a vállalkozásban nem vagyunk érdekeltek.
– Mór mellett tettük le tehát a voksunkat, ez a kisváros tökéletes helyszínnek bizonyult: vendégszerető, nyugodt hely, gyönyörű, de mégis fejlődő ipari környezettel.
– A vendéglátás hogyan kapcsolódott ehhez a vállalkozáshoz?
– Amikor a cég már letelepedett, úgy gondoltuk, nekünk is ideje otthonra lelnünk, ismét Mór mellett döntöttünk. Keresgélés közben megláttunk néhány romos parasztházat, amibe azonnal bele is szerettünk. Már akkor láttuk bennük a lehetőséget: szálláshelyet, vendégfogadót, és a saját kis otthonunkat. Így született meg 1992 tavaszán a Fogadó az Öreg Préshez, 8 szobával. Később, ahogy nőtt az érdeklődés, újabb házakat vettünk meg. Innen nőtte ki magát az egész vállalkozás: az Öreg Prés Fogadó és Étterem, majd a Hétkúti Lovaspark, és végül a Hétkúti Wellness Hotel a Lovas Étteremmel. Mindezt ma Möllman Háznak hívjuk, tisztelegve ezzel a férjem, az alapító előtt.
– Mindent apró lépésenként haladva építettünk, és folyamatosan bővítettük a szolgáltatásainkat, a rendezvényeinket is. Elindítottuk a lovaglást, illetve annak oktatását, bevontuk a borászatokat, a szőlészeteket és vadászatot is szerveztük. Még most is vannak vadászvendégeink.
– Eleinte a Móron működő cégek közép- és felsővezetői adták a vendégkörünk nagy részét, akik gyakorlatilag a szállodában éltek. Ma már a vezetés javarészt magyar kézbe került, így ez a vendégkör jelentősen szűkült. Az üzleti turizmus főleg inkább a céges rendezvényekre, konferenciákra koncentrálódik, de rengeteg civil eseménynek, lakodalomnak, nagy családi összejöveteleknek adunk otthont.
– Ahogy nőtt a vállalkozás, persze úgy nőtt a felelősség is. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy vendéglátós nemcsak a saját üzletét építi, hanem a városát is. Minden új szoba, minden új fogás a konyhán hozzájárul ahhoz, hogy Mór is még inkább látható legyen a turisztikai térképen, és mindvégig ennek szellemében tevékenykedtünk.
– A Hétkúti Lovaspark és Hotel ma már Mór ikonikus helyszíne. Mi inspirálta ennek létrehozását?
– Ahogy a cég nőtt, egyre több vendég igényelt szórakozási és sportolási lehetőséget is. A Hétkúti-dűlő csodás fekvése, a természet közelsége adta magát. 2001-ben nyitottuk meg a Hétkúti Lovasparkot, majd 2004-ben a Wellness Hotelt és a Lovas Éttermet. A célunk az volt, hogy olyan helyet teremtsünk, ahol a vendég egyszerre talál kikapcsolódást, gasztronómiát és vidéki nyugalmat.
– Amit mindig nagyon fontosnak tartottunk, hogy amit csinálunk, az minőségi legyen! Az étterem, a szálloda, a környezet – a saját tapasztalatainkra, igényszintünkre igazítottuk mindent. Arra gondoltunk, hogy amikor utaztunk, nekünk mi a fontos? Kényelmes szoba, jó ágyak, remek reggeli helyi termékekből, valódi vendégszeretet.
– A külföldi vendégek a magyaros ételeket igényelték, de a magyar vendégeknek meg a nemzetközi konyha volt a kuriózum. Az Öreg Prés Éttermünk elég nagy sikereket ért el, mindig a jó vendéglátásról voltunk híresek, ahogy a Lovas Vendéglőnk is.

– Közben a helyi közösségi élet formálásában is aktív szerepet vállaltak!
– Mindig hittem abban, hogy a civil kezdeményezéseknek hatalmas erejük van, és abban is, hogy civilként meg is kell tennünk mindazt a településünkért, amit tehetünk. Rengeteg rendezvényt hívtunk életre, ami aztán saját lábára állva, a közösség révén önállóvá vált. Szerveztünk Szent György napi, majd augusztusban Szent István-napi ünnepségeket, adventi vásárokat, iskolai programokat, sőt még playback show-t is a gyerekeknek. A kezdeményezésemre hoztuk létre a Borbarát Hölgyek Egyesületét, mely kuriózumnak számított a szokásos férfias, borlovagrendek mellett.

– Mi indítottuk el a Borkirálynő választást is, ami mára hagyománnyá vált Móron. Az első időszakban 150-200 főre volt terítve a fogadónkban, de volt, hogy 500-an is álltak ott az asztaloknál. Fantasztikus élmény volt.
– Részt vettem a TDM (Turisztikai Desztináció Menedzsment) megalakításában is, amit később közel tíz évig vezettem is. A civilek, a vállalkozók és az önkormányzat közösen, egy célért, a móri turizmusért dolgoznak együtt ennek keretében. Volt egy nagy, több mint 40 milliós pályázatunk is, azzal még elszámoltam, és utána adtam át a stafétát. Nagy öröm látni, hogy ez a szervezet ma is működik, és összefogja a helyi turisztikai szereplőket.

– A Galloway marhatenyésztés külön érdekesség. Hogy jött ez a vonal?
– A férjem ötlete volt. A szüleimtől örökölt, kárpótlásból visszakapott földeket próbáltuk valahogy hasznosítani. Olyan szarvasmarhát szerettünk volna itt meghonosítani, ami igazán jól érzi magát ezen a vidéken. Szakemberek javaslatára döntöttünk a Galloway fajta mellett, amit mi honosítottunk meg Magyarországon. A ridegtartású állataink a saját farmunkon, természetes körülmények között élnek, és a húsukból készült különlegességek megtalálhatók az étlapjainkon. Ez nemcsak egy gazdasági tevékenység, hanem szívügyünk is.

– A férje halála után sem állt meg, hanem tovább vitte mindazt, amit közösen kezdtek el.
– Igen, 2008 után egyedül vittem tovább az ügyeket. A családom szerencsére mindig mellettem állt: a kisebbik lányom, Eszter és a férje, Csaba ma már aktívan dolgoznak a cégben, a nagyobbik lányom, Évi pedig messzire került tőlünk, külföldön él.
– Büszke vagyok arra, hogy a Möllmann név tovább él, és hogy a fiatalok is szívügyüknek tekintik a vállalkozást, ami ma már Möllmann Ház néven fut tovább, felölelve mindazt, amit itt Móron évtizedek alatt közösen felépítettünk.

– Mit jelent önnek az Életműdíj?
– Nagyon megtisztelő, és megható is egyben. Ez nemcsak az én munkám elismerése, hanem mindazoké is, akik velünk voltak ezen az úton – a férjemé, a családomé, a kollégáimé, a városé. Minden egyes vendég, aki nálunk járt, hozzátett valamit ehhez az életműhöz. A vendéglátásban megtaláltam önmagam – és talán ez a legnagyobb ajándék.

– Mi hajtja még ma is, ennyi év után?
– Az öröm, amit az emberektől kapok. Amikor látom, hogy valaki mosollyal az arcán távozik, tudom, hogy érdemes volt. A férjem mindig azt mondta: „Akkor találod meg magad, ha a munkád a hobbid is.” Én megtaláltam.
Erzsébet asszony története nemcsak egy sikeres vállalkozás krónikája, hanem egy életé, amelyben a kitartás, a hit, a család, a közösség és a vendégszeretet együtt alkotnak maradandó értéket. Munkásságát méltán koronázza az Életműdíj, hiszen példát mutat mindazoknak, akik hisznek abban, hogy álmaikból – szeretettel, munkával és emberséggel – valóban valóság születhet.

Cseh Teréz