Már a betanított munka is a hiányszakmák között szerepel
-Milyen képet mutat a hazai munkaerõpiac?
-Az elmúlt évek során hiányszakmákról beszéltünk, ami fõleg a mûszaki-informatikai értelmiségi, illetve a jól képzett szakmunkás állásokat érintette. Ma már más a helyzet. A munkaerõhiány általánossá vált, a munkaerõpiac az alacsonyan képzett munkavállalók tekintetében is beszûkült, betanított munkásból is hiány van. Persze ez a fogalom már nem azt takarja, amit évtizedekkel ezelõtt párosítottunk hozzá. Egy gépkezelõ is ebbe a körbe tartozik, holott valójában a legtöbb esetben bonyolult és rendkívül drága technológiát kezel, felelõsségteljes munkát végez. Egyre kevesebb az ilyen kihívásoknak is megfelelõ munkavállaló. A mennyiségi hiány mellett, egyfajta minõségi vákuum is érzékelhetõ.
-A partnercégeink zöme nem képes helyi szinten kielégíteni munkaerõigényét, ezért egyre erõteljesebb toborzásba kezdenek, és különféle módon igyekeznek segíteni a távolabbról érkezõ, leendõ munkavállalókat: utaztatás, szállás biztosítása, útiköltség-térítés. Fõleg Kelet- és Dél-Magyarországról toborzunk nagy létszámban. Régiónkban kifejezetten súlyosnak mondható a munkaerõhiány, és tõlünk nyugatra – Gyõr, Szombathely környékén – még rosszabb a helyzet.
-Európa hasonló problémákkal küzd. Hogyan hat ez a hazai munkaerõpiacra?
-Kontinensünket az öregedõ társadalmak jellemzik. A munkaerõpiacra belépõk száma jóval kisebb az onnan kilépõkénél. Magyarországon különös kihívást jelent mindez, mert az 50-es években nagy számban született, úgynevezett „Ratkó-gyerekek”, most mennek nyugdíjba, és a helyükbe a 90-es évek újszülöttjei lépnek. Számosságukat tekintve jóval kevesebben vannak elõdeiknél. Összességében évente százezerrel kevesebb munkavállalóval számolhatunk.
-A munkaerõpiacra belépõk számát átmenetileg tovább csökkenti az is, hogy egyre több fiatal megy fõiskolára, egyetemre, azaz késõbbre tolódik a munkavállalás ideje. 16-18 éves koruk helyett csupán 24-28 évesen helyezkednek el, nem ritkán akár tíz évet is a felsõoktatásban töltenek. Gyakran be sem fejezik a tanulmányaikat, idõközben váltanak, vagyis számos ok miatt elhúzódhatnak tanulóéveik.
-Mindezek eredményeként az ország munkaképes lakosságának száma drámaian csökken. Amíg a nyugat-európai országok az uniós nyitással enyhíteni tudták ilyen jellegû gondjaikat, addig Kelet-Közép-Európában ugyanez éppen ellenkezõ irányba hatott, hiszen éppen tõlünk csábították el, rendszerint a legjobban képzett, idegen nyelvet beszélõ munkavállalókat. Lengyelországból, Szlovákiából, Magyarországról, Romániából rengetegen mentek ki dolgozni a nyugati államokba. Eltérõ számok vannak, de általában 400-600 ezer emberrõl szoktak beszélni hazánkat illetõen. Ez nem tûnik túl magas értéknek a tízmilliós összlakossághoz képest, ám, ha mindezt a 3,5 milliós munkaerõpiacunkhoz viszonyítjuk, máris 15%-os elvándorlásról beszélünk. Ezt pedig már megérezzük, nem véletlen, hogy alig lehet idehaza jó lakatost, hegesztõt, vagy épp CNC-szakmunkást találni.
-Azt mondják, a magyar ember nem mobilis, nehezen hagyja el az otthonát, nem szívesen vállal távoli munkát. Ez igaz a határainkon belül, ugyanakkor, ha egyszer már elindul – márpedig 2-3000 euróért már meggondolja -, akkor a határig meg sem áll. Ha költözni kell, a magasabb munkabér reményében hajlandó messzebbre menni. De ugyan ez igaz, az erdélyi magyarokra is. Aki elindul, az nyugatabbra tart.
-A toborzási területeink is egyre szûkebbek. A kelet-magyarországi régiók egy részének sikerül felzárkózniuk: Kecskemét, Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc mind-mind olyan központokká váltak, ahol több ezer fõt foglalkoztató vállalatok telepedtek le. Lekötik a helyi munkaerõ-kínálatot, ezért innen manapság nem lehet sikeresen toborozni.
-Ma már mindenki elismeri, hogy hiba volt a szakemberképzést nem a valódi, a gazdaság diktálta igényekhez igazítani. Érzékelhetõ valamiféle elõrelépés ezen a téren?
-A problémák gyökerét egyrészt abban látom, hogy a szakmunka társadalmi megítélése az elmúlt évtizedek során sokat romlott, míg ezzel párhuzamosan a diploma felértékelõdött. Ma már senki sem akar szakmunkásnak tanulni. A szülõk szeretnék, ha gyerekeik magasabbra jutnának a társadalmi ranglétrán, könnyebben boldogulnának az életben, ezért – gyakran nem is racionális érvekkel – arra biztatják a fiatalokat, hogy diplomát szerezzenek. Pedig egy felsõfokú végzettség manapság semmivel sem jelent biztosabb megélhetést, garantáltan magasabb jövedelmet, mint amit egy jó szakmunkás elérhet. Inkább legyen valaki jó elektromûszerész, mint egy átlagos marketing menedzser.
-Kevés a jelentkezõ a szakmunkásképzõkben, szakközépiskolákban. Ráadásul – mivel már a közepes, vagy olykor a gyengébb képességûek is a felsõoktatásba igyekeznek – a szakképzés alsó és középsõ szintjén nem a legjobb képességûek maradnak. Tehát itt is igaz, hogy a mennyiségi problémákat tovább rontják a minõségi gondok.
-Másrészrõl valóban túlképzésrõl beszélhetünk számos területen. A 90-es évek elején a tanulók 15%-a járt egyetemre, ma ez megközelíti az 50%-ot. Kitermelünk rengeteg olyan diplomást, akik aztán nem tudnak elhelyezkedni, sem a szakmájában, sem más területen. Vannak olyan általános képzésben részt vevõ hallgatók-bölcsész, kommunikáció-, akik bár nem a saját szakterületükön – bölcsész, kommunikáció szak – de a gazdaság számos területén tudják hasznosítani a képességeiket, fõleg a nyelvtudásukat. Õk a szerencsésebbek, de sok csalódott ember kerül ki az iskolapadból, holott keményen megdolgoztak a diplomájukért. A gazdasági változások mindig gyorsan zajlanak, az oktatás sajnos csak lassan képes reagálni ezekre az elvárásokra. Idõvel változik azért a rendszer, és a szakmunkát is kezdjük átértékelni.
-Mi lehet az orvosság minderre? Rövidtávon kinek, mit kellene tennie ahhoz, hogy a helyzet javulni kezdjen?
-Az egyik legfontosabb a munkaerõ mobilitásának megteremtése lenne. Azokat kellene jobban segíteni, akik az otthonuktól távol is szívesen vállalnának munkát, de ezt önerõbõl nem tudják meglépni. Az állam már most is biztosít erre lehetõséget, konkrét anyagi támogatás formájában, mely elsõsorban a lakhatást segíti. Ugyanakkor ennek az adminisztrációja meglehetõsen bonyolult, nem túl életszerû. Egy munkavállalónak – akinek rendszerint nincsenek tartalékai – az ország másik felébe kell utaznia, ott megfelelõ albérletet találnia, legtöbb esetben többhavi kauciót várnak el tõle, és mindezek költségeit neki kell elõfinanszíroznia, mert a támogatást csak utólag, számlák ellenében kapja vissza az államtól. Gyakran már itt meghiúsulnak az álmok, hiába az akarat a költözésre, munkavállalásra.
-Szükség lenne mai, modern munkásszállókra is. Jó példa erre a VIDEOTON HOLDING munkásszállója, a RÉV Szálló, melyet újranyitottunk a távolról érkezõ munkaerõ befogadására. Egy-egy ilyen intézmény komoly beruházást igényel, megváltoztak az igények, kisebb, apartmanszerû lakásokra van igény, ahol akár a szakmunkások, akár a fiatal mérnökök szívesen laknának. A munkásszállók építésébe szerepet kellene vállalnia az államnak, az önkormányzatoknak is, mert az egyes cégeknek – látva a gazdasági válság korábbi hatásait – ez túlságosan nagy kockázatot jelent.
-A vállalatok azzal is sokat tehetnek a szakember-utánpótlásuk biztosítására, ha már a képzés idején kapcsolatot teremtenek a jelöltekkel. Akár a duális képzés, akár a gyakornoki program keretében vállalnak szerepet, a végeredmény ugyan az: a tanulmányok befejezésekor kész, hadra fogható szakembereket kapnak. Az sem hátrány, hogy mindezzel kicsit magukhoz tudják kötni a fiatalokat.
-A jelen munkaerõpiacát a nagyobb cégek gyakorlatilag levadásszák, keresik a tehetségeket. Tanulmányi szerzõdéseket kötnek, gyakornoki programokat indítanak. A megavállalatok több száz diákkal kötnek ilyen jellegû szerzõdést. Azok, akik a nyílt munkaerõpiacon kívánják megtalálni a munkatársaikat, egyre csalódottabban tapasztalják, hogy már csak nagyon nehezen találnak megfelelõ képességû fiatalokat.
-A betanított munkásokat foglalkoztató cégek elõtt is új kihívások állnak. A fluktuációt már nem kezelhetik úgy, mint korábban – „semmi gond, majd holnap felveszek egy másikat, talán még jobbat is” -, mert ott tartunk, hogy nincs másik. Szomorú tapasztalat, hogy a toborzás, a gondos kiválasztás után, az új munkavállalók egy jelentõs része – akár 30-40%-a – végül nem marad a cégnél. Rengeteg pénzt, idõt beleölnek, hogy ezek az emberek munkába állhassanak, alkalmasak is rá, mégsem maradnak, mert nem sikerül integrálni õket. Ennek a jelenségnek a hátterében sok esetben szervezeti problémák húzódnak meg. Sok munkavállaló stresszhatásként éli meg, hogy egy kisebb létszámú munkahelyrõl egy több ezer fõt foglalkoztató gyárba kerül. Nem érzi magát komfortosan, a problémáival magára marad, és emiatt idõ elõtt feladja az új munkahelyet. Ha a vállalatok megfelelõ módon menedzselnék ezt a folyamatot, jelentõs mértékben csökkenteni lehetne a szervezetet önként elhagyók számát.
-Az a tapasztalatunk, hogy a cégek nincsenek erre felkészülve, pedig ma már jelentõs versenyelõnynek számít, ha rendelkeznek ezzel a készséggel. Csak egy kicsivel kellene többet tenni, és a siker nem maradna el. Éppen ezért a partnercégeink számára kidolgoztunk egy kifejezetten a fluktuáció csökkentésével foglalkozó programot. Ennek keretében például a cég alkalmazottai közül kiválasztunk néhány tapasztaltabb kollégát, akiket felkészítünk a mentori feladatokra. Az esetek zömében az odafigyelés, néhány megnyugtató jó szó, a közvetlen tapasztalatok átadása csodát tesz. Ebben tehát tudunk segíteni.
-Ugyancsak hiányzik a háttér a nagyvállalatoknál a távoli helyszínekrõl történõ toborzáshoz. Oda kell utazni, helyben hirdetni, meghallgatni, kiválasztani, majd itthon szállást biztosítani, az utaztatásukat lebonyolítani. Cégként könnyebben találunk kiadó lakás, mintha a munkavállaló idegenként próbál, egyedül boldogulni. Végül az sem hátrány, hogy évtizedes tapasztalattal bírunk ezen a téren, ami akár a munkaadó, akár a munkavállaló oldaláról nézve komoly elõnyt jelenthet.
-Mindezek a problémák ráadásul, az idõ haladtával, egyre súlyosabbá válnak, a munkaerõ-hiányt napról napra erõsebben érzik a társaságok, éppen ezért fontos, hogy minden rendelkezésre álló lehetõséget megragadjanak, hogy a munkaerõigényüket folyamatosan biztosítani tudják. Az eszközök között lehet válogatni, de a legfontosabb, hogy mielõbb elkezdjük!
Cseh Teréz