A Velencei-tó 1920 táján az elsõ nyaralókat még kristálytiszta vízû, nagy szabad vízfelülettel fogadta. A környezeti ártalmak hatására azonban a tó elkezdett mocsarasodni, a nád egyre nagyobb részt hódított el, s mindez a tó haldoklásához vezetett.
A Velencei-tavi Intézõ Bizottság (VIB) 1958-ban alakult, ekkor a tó már nem volt alkalmas üdülésre. A VIB feladata kettõs volt – a Velencei-tó megújítása és védelme, mint környezetvédelmi terület és mint üdülõtó. Az elsõ évtized a felmérések, tervezés idõszaka volt, hiszen a tókörnyék teljes infrastruktúráját ki kellett építeni, a meglévõ létesítmények pedig bõvítésre, felújításra szorultak.
Az alapos elõkészítõmunka eredményeként az akkori kormány 1971-ben elfogadta a Velencei-tavi Fejlesztési Programot. A fejlesztések Székesfehérvár, Budapest és Dunaújváros munkásságának, fiataljainak kívántak üdülési lehetõséget biztosítani, és ideális terepet kívántak kialakítani a sportoláshoz is. Az 1980-as években a Velencei-tavat, mint az ország egyik kiemelt üdülõkörzetét említik a híradások, amely alkalmas lehet akár nemzetközi evezõs versenyek lebonyolítására is.
Ha a megvalósult fejlesztések mögé nézünk, egy ember életének a munkáját ismerhetjük meg. A Velencei-tavi Intézõ Bizottság fõtitkára, Springer Ferenc volt a motor, aki lehetõségeit, kapcsolatait és képességeit maradéktalanul a tó fejlesztésére használta, s amely munka hosszú évtizedekre- hellyel-közzel a mai napig – a tópart mai arculatát és minden létesítményét megteremtette.
Springer Ferenc életérõl a mai napig nem készült könyv – bár mindennapjait jól visszaadják a Velencei-tó figyelemre méltó fejlõdésérõl szóló, s ezáltal õt is bemutató újságcikkek. A teljes kép kialakítása azonban nehéz feladat, amelyben segítségemre volt dr. Richvalszky Éva, Springer Ferenc özvegye, dr. Springer Miklós, az öccse, valamint Szaniszló Elemér, aki a VIB Titkárságnál munkatársa, bizalmasa volt.
A Springer Ház
A Springer család tagjai közül jó néhányan kiemelkedõ személyiségek, életük egyenként is könyvgyanús. Különösen Miklós bácsi elõadásában, aki büszkén és magával ragadóan beszél a családfáról.
Dr. Springer Miklós: – A Springer-család Kassáról származik. Cipszerek voltak, vagyis a szepességi szászok egy csoportja, akik Mária Terézia idején vándoroltak be a Felvidékrõl. Nagyapám, id. dr. Springer Ferenc szegény családból származott, egy templomi rend tanítatta ki. Ügyvéd lett belõle, komoly nevet szerzett magának Budapesten, a Ferencvárosban. Õ alapította a Ferencvárosi Torna Clubot, amelynek haláláig elnöke volt. Õt az elnöki székben apám, ifj. dr. Springer Ferenc követte, aki nagyapám elsõ házasságából született gyermeke volt – nagyanyám 1892-ben belehalt a szülésbe. Néhány év múlva nagyapám újranõsült, amely házasságból három leánya és egy fia született. A fiú, István késõbb Sályira magyarosította a nevét, mérnökként végzett, majd doktori címet szerzett. A Miskolcon újonnan alapított Nehézipari Mûszaki Egyetem alapításával és a Mechanikai Tanszék vezeté-sével szerzett örök érdemeket. Munkája elismeréseként Kossuth díjat, Munka Vörös Zászló Érdemrendet, a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét vehette át, valamint Miskolc díszpolgárává választották. Sályi István elõkelõ helyet foglal el a magyar mérnökök Pantheonjában.
– A középsõ leány, Piroska, Mensáros Zoltán ügyvédhez ment feleségül, amely házasságból született Mensáros László színmûvész, aki kétszeres Jászai Mari díjas, Érdemes Mûvész, Kiváló Mûvész, Kossuth díjas és Magyar Mûvészetért díjas.
Apám legkisebb lánytestvérét Noszkay Aurél vette feleségül, aki az orvostudományok kandidátusa volt. Urológus sebészként vált híressé – a János Kórház osztályvezetõ fõorvosa volt, ahol csak „vesepápa”-ként emlegették, és ahol ma márványtábla õrzi emlékét.
– Gyermekként mindannyian együtt éltünk a Hõgyész Endre u. 11. szám alatt, ez volt a Springer Ház. Itt éltünk mi is, apám, a legidõsebb Springer fiú, anyám és két testvérem – a bátyám, Ferenc és a nõvérem, Etelka. Bár családunknak igen híres tagjai voltak, fontos elmondanom, hogy egy párttag sem volt köztük. A sors játéka, hogy Etelka nõvérem a háború alatt Angliába került, ahol férjhez ment, s a kint született fia egy agárdi lányt vett feleségül.
– Apánk 1931-ban vásárolt telket Sukorón, azóta itt töltjük a nyarakat. Rengeteget vitorláztunk, a bátyám minden szabadidejét itt töltötte. Innen tehát a bátyám szerelme a tó iránt.
– Springer Ferenc, a bátyám 13 évesen rokoni látogatásra utazott Erdélybe, ahol egy hideg vizû patakban horgászás közben csontvelõgyulladást kapott, amely a lábáról átterjedt a karjára is. Debrecenben gyógykezelték, ahol már amputálni akarták a lábát, ám ezt apám nem hagyta. Végül tizenöt mûtét és egyéves svájci gyógykezelés után megmaradt a lába, de térdben és könyökben is merev maradt. Ezzel a hendikeppel indult az életnek, s végezte el a bencés gimnáziumot, majd az akkori Pázmány Péter Egyetem (ez ma az ELTE) jogi karát. Jogtanácsosként helyezkedett el a Dohányértékesítési Vállalatnál, ám a jogi szakmát teljességgel feladta a Velencei-tóért.
Megalakul a VIB
Az Esti Hírlap 1981-ben megjelent cikkében Springer így vall a kezdetekrõl:
„… Akkor a tó nagyon szép volt – kevesen voltunk. A háború idején a bombázások elõl, a lakáshiány miatt sok tízezer ember költözött ide, és hirtelen zsúfolt lett a partvidék. Már a negyvenes évek végén megkezdõdött a tó vizének rohamos elmocsarasodása, túlságosan elszaporodott a nád. 1955-ben a Budapesti Vörös Meteor keretében itt elsõnek a vitorlázó szakosztályt hoztuk létre. Ekkor indult meg, majd szélesedett ki a sportmozgalom a tó környékén. Az akkor végzett munkám is hozzájárult, hogy megválasztottak 1964-ben az Intézõ Bizottság titkárának, amelynek egyébként alapító tagja vagyok. …”
1944-ben a tó 39%-át borította nádas, míg 1960-ra már több mint a felét. 1969-ig tartott a tizenkét éves elõkészítõ munka, még látványos változások nélkül. Késõbb azonban bebizonyosodott, hogy nem volt hiábavaló a sok tervezés, körültekintõ vizsgálódás, hiszen a tényleges és átgondolt munka akkor kezdõdhetett, amikor világossá vált, hogy a tó megmenthetõ. 1969-ben a kormány határozatot hozott a velencei táj megmentésére, majd 1971-ben újabb kormányhatározat született, amely jóváhagyta a VIB által összeállított fejlesztési programot.
Elsõként a tó állandó vízszintjét kellett biztosítani, megszüntetve ezzel a tavaszi áradásokat és a nyári apályos idõszakot. Ehhez két tározót építettek, az elsõ, a zámolyi nyolcmillió köbméter befogadóképességû 1971-re készült el, majd 1975-ben adták át a pátkai, tizenegymillió köbméteres tározót – így a tó víztömegének 40%-át tartalékolhatták. Megnövelték a dinnyés-kajtori csatorna áteresztõképességét, amely szintén az állandó vízszintet hivatott megtartani. A mocsaras tómederbõl tizenegymillió köbméter lágy iszapot kellett eltávolítani, amelybõl 1980-ig hatmilliónyit kikotortak. A tó felületét borító nádast visszaszorították, négy hektárnyit érintetlenül hagyva, amely a mai napig természetvédelmi területként óvja a tó biológiai egyensúlyát, állat- és növényvilágát.
Betiltották az ipari halászatot, de megoldást kellett találni a mezõgazdaság, állattartás szabályozására is, hiszen innen a tóba folyó híg trágyalé volt az egyik legnagyobb szennyezõ.
Összesen 26 kilométer vízgerincvezeték épült Ercsi–Velence és Nadap–Sukoró között, a regionális vízmû a déli parton 163 kilométer ivóvízhálózattal több mint 15 ezer üdülõ vízellátását oldotta meg.
A Velencei-tó déli partján és a velencei kanyarban megépült a regionális szennyvízcsatorna, és szennyvíztársulás keretében a gyûjtõhálózat is kiépítésre került. A megvalósult szennyvíztisztító telep kapacitását ötszörösére bõvítették.
Kiépítésre került az északi parton a velencei kanyarban és a Bence-hegyen a regionális közmûhálózat. Ekkor épült a Panoráma út, de többek között a déli parton további tíz kilométernyi út és a kápolnásnyéki közúti feljáró is.
A Velencei-tó környékét bekapcsolták az országos gázellátásba, fejlesztésre, illetve kiépítésre került a nagyfeszültségû elektromos gerinchálózat és a kisfeszültségû elosztóhálózat, de a postai rendszer is. Elsõként Gárdony és Agárd bekapcsolódott a távhívásba, de a megnövekedett forgalomhoz igazították a vonat- és buszmenetrendet is.
Megtörtént a Velencei-tó partrendezése, – tizennégy kilométer partvédõmûvel – megépültek a mai napig – általunk is ismert, és használt strandok. Megépült négy hajó- és összesen kétezer férõhelyes csónakkikötõ is.
Gyakorlatilag a Velencei-tó teljes infrastruktúráját ekkor építették fel, tizenkét évnyi tervezés után még egy évtized alatt valósult meg a tervek nagyrésze. A Velencei-tavi Intézõ Bizottság végrehajtó szerve, a Titkárság bonyolította le a teljes folyamatot Springer Ferenc vezetésével. Milyen volt együtt dolgozni egy olyan emberrel, aki az álmait valósította meg?
Szaniszló Elemér ma a Nyugdíjasok Gárdonyi Egyesületét vezeti. Az adminisztráció, a pályázatok ügyintézése sok idejét felemészti, de azért szívesen emlékszik vissza, hogy került Gárdonyba, a Springerhez:
– A sajószentpéteri üveggyárban dolgoztam területfejlesztési igazgatóként, innen ismertem Springer Ferenc feleségét, Richvalszky Évát, õ ajánlotta fel az állást a férje mellett. Akkor még egyedülálló voltam, azt is láttam, hogy nem lesz Magyarország nehézipari nagyhatalom, ezért elfogadtam az ajánlatot, s a Velencei-tóhoz költöztem 1973-ban. Az elsõ munkatársak között voltam, amolyan többcélú fõmérnökként dolgoztam a Feri mellett.
– Az országban összesen hat kiemelt üdülõterület volt, a Velencei-tó azonban más volt, mint a többi. Azok mind egy-egy nagyvároshoz kapcsolódtak, amely hátteret jelentett mind finanszírozás, mind szakembergárda terén. Itt néhány falu volt csak. Nem tartoztunk Székes-
fehérvárhoz sem, mert abban az idõben Fejér megyéhez tartozott a Balaton egy része, ott voltak a pártüdülõk, a képzési központok, a vezetõk magánüdülõi, így a figyelem arra fordult. Bár Velence sincs messzebb Fehérvártól, mint Miskolctól Miskolctapolca, mégsem kötõdött össze a kettõ a fejlesztések szempontjából. Aztán Springer már nem is hagyta, hogy a Velencei-tavat fehérvári, vagy megyei vonatkozásban kezeljék. Közvetlenül a minisztériumokkal, a tervhivatallal volt kapcsolatban, ami sok ellenségeskedést, gáncsoskodást szült. Nagyon jó érzékkel csempészte be a megfelelõ embereket a VIB tagjai közé, támogatónak. Így hiába nehezményezték, hogy átnyúl a megyén, nem tudtak vele mit kezdeni. A politikai támogatottsága annak ellenére volt ilyen erõs, hogy sem õ, sem a VIB Titkárságán senki nem volt párttag.
– A turisztikai fejlesztésért felelõs Velencei-tavi Intézõ Bizottság egy társadalmi szervezet volt, a csúcsidõszakban 120 tagja volt, mind olyan ember, akiket Springer Ferenc környékezett meg, aztán „szervezett be”, hogy segítsék a Velencei-tó fejlõdését. Õ járta ki azt is, hogy a bizottság elnöke dr. Dabrónaki Gyula akkori államtitkár legyen, aki a Központi Népi Ellenõrzési Bizottság elnöke is volt.
– A VIB abban is különbözött a többitõl, hogy a titkárság tartotta kézben a fejlesztéseket, beruházó is volt egyben. Nagyon sok olyan munkát vállaltunk be, amelyet más kiemelt üdülõterületen nem.
– Mindent nulláról kellett kezdeni, egy mocsárból, szakemberek nélkül üdülõtavat létesíteni – ez volt a feladat. Ehhez Springer az ország különbözõ részeirõl válogatta össze a társaságot, hiszen a család sportkapcsolatai révén hatalmas, az egész országra kiterjedõ ismeretségi köre volt. A munkatársak mellett azonban a sportkapcsolatai révén környékezte meg azokat a potentátokat is, akiket a tó fejlesztése mellé tudott állítani.
– A kapcsolatai azonban mit sem értek volna, ha nincs az a legendás rábeszélõképessége. Mindenkit maga mellé tudott állítani, mindenre tudott pénzt szerezni. Rá tényleg igaz volt, hogy ha kidobták az ajtón, visszament az ablakon. Addig beszélt, míg végül el nem érte, amit akart.
Kitartó és kemény ember volt, néha nem volt könnyû vele. Õ mindig kétszer annyit dolgozott, mint a munkatársai, ez volt a fõ ösztönzõ, ami miatt aztán mi is sokat vállaltunk. Egy idõben még nem volt itt lakásom, az iroda melletti helyiségben laktam. Este 11 óra tájban kopogtattak az ajtómon, Feri volt az. Kérdezte: – „Föl vagy? Nem akarlak zavarni, csak olvasd már el ezt.” Egy ötoldalas levelet nyomott a kezembe, amit akkor írt. Mivel jogász volt, egy mondat negyed oldal volt nála, amibõl gyakran kimaradt az alany vagy az állítmány, úgyhogy akkor éjjel 11 óra után nekiálltunk érthetõre fordítani azt, amibe õ a szívét lelkét bele tudta írni.
– Emlékszem, egyszer bejött az egyik adminisztrátor kolléganõ, hogy szóljon – hétfõn akkor nem jön, munkába, megy szülni. Mire a Feri föltolta a szemüvegét és az kérdezte: – „Pont most?”
Mindig minden sürgõs volt és azonnal kellett, így aztán nagyon hatékonyan dolgoztunk. Nem tûrte a halogatást.
– Amikor az ország többi kiemelt üdülési területén mûködõ bizottságnál már fõtitkárok dolgoztak, egyedül õ maradt titkár, az nagyon bántotta. Gondolt egyet, s egyik napról a másikra elkezdett fõtitkárként aláírni. Szemtanúja voltam, amikor aztán itt járt a Dabrónaki, és kérdezte a Springert, hogy: – „Te Feri, aztán téged ki nevezett ki fõtitkárnak?” A Feri meg elmosolyogta a dolgot, és ezzel el volt intézve. Így lett a Springer Feri titkárból fõtitkár.
– A napi munka úgy zajlott, hogy minden reggel postabontás volt, ahol az összes felmerült problémát és a napi feladatokat megbeszéltük. Így minden fõmérnök tudta a feladatát, ütemtervek születtek, amelyekbõl pontosan látszott, hogy épülnek egymásra a részfeladatok. Nagyon összetett folyamatokról volt szó, hiszen a csatornázáshoz elõbb azt kellett tudni, hol fog menni az út, ahhoz a területet kellett kisajátítani, de legelõször a csatorna épült meg. Így óriási fejlesztési, beruházói, kivitelezõi tapasztalatra tettünk szert.
– Minden hétfõ hosszú nap volt – ezt a feleségek igen nehezen fogadták el. Akár éjszakába nyúló megbeszélésekkel. Éjfél környékén aztán már nagyon fáradtak voltunk, de szólni senki nem mert, nem is nagyon lehetett. Leginkább én nyitottam ki a leghamarább a számat, hogy már nem látok a fáradtságtól, akkor aztán elküldött aludni, s persze a társaság is felbomlott, mindannyian nyugovóra tértünk. A nejem gyakran mondogatta, hogy a miniszter nagyobb ember, mégis van szabadideje.
– Ezeken a hosszú napokon, éjszakákon dolgoztuk ki az ötéves tervek elõkészítését, amit aztán a plenáris ülés hagyott jóvá, a pénzfedezetét pedig az egyes tárcák biztosították.
– Ebben az idõben nagy szó volt, ha valahol telefonálni lehetett – nekünk úgynevezett „K” telefonunk is volt, amelyikrõl közvetlenül a minisztereket lehetett hívni. Összesen négy ilyen volt Fejér megyében. Ha a fejlesztési terveinket valamelyik, szakmában járatlan tanácselnök megkérdõjelezte, hát azért fölülrõl megkapta az instrukciókat a helyes hozzáállásra. Erõs kezû vezetõ volt Springer, de így lehet egyedül a nagyarányú, látványos fejlesztéseket megvalósítani. Nagyon hatékonyan tudtunk dolgozni, nagyon rövid – egyórás – döntési idõkkel. Ez ma már elképzelhetetlen.
A Velencei-tavi sportparadicsom
Míg id. dr. Springer Ferenc élete a Fradival forrt össze, addig unokája a vízisportok terén alkotott maradandót. Ahogy az õ életében, a Velencei-tó megfiatalításában is jelentõs szerepet játszott a vizisport. 1955-ben a Budapesti Vörös Meteor vitorlázó szakosztállyal indult meg, majd szélesedett ki a sportmozgalom, és az itt végzett munka biztosított fórumot Springer Ferencnek is, hogy a VIB alapítói között legyen, késõbb pedig titkárrá válasszák.
1968-ban önálló sportbizottság alakult, amely tevékenységének köszönhetõen az elkövetkezõ évtizedben újra egymást követték a versenyek a Velencei-tavon. A vízisportok évadnyitóin és évadzáróin kívül vitorlásversenyek és evezõsversenyek követték egymást, ám 1978-ban rendezték meg elõször a vívók Velencei-tavi Kupáját is.
1975-ben a Népszabadság így fogalmaz:
„ … A távlati terv szerint a Velencei-tó és környéke a vízi sportok központja lesz. Nemzetközi evezõs-, kajak- és kenupályát, vitorláspályákat építenek a tavon. A déli parton hotelek és motelek emelkednek majd. A tó keleti partján ötezer személyes ifjúsági üdülõközpontot létesítenek, szórakozóhelyekkel. Az északi part melletti terület a szõlõké, gyümölcsösöké lesz. Ide a tájba illõ nádfedeles házakat, présházakat építenek. …”
A fejlesztések eredményeként megépülõ sportlétesítmények a lakosság számára is minõségi változást hoztak. Agárdon sportiskola kezdett mûködni, s az ekkor megépült 1200 négyzetméteres tornacsarnok otthont adott az agárdi, gárdonyi és pákozdi diákoknak is.
A csarnok mellett épült fel az ország legkorszerûbb, tükrös falú evezõs és kajak-kenu tanmedencéje is.
A két épület együttesen biztosította a sportolók téli felkészülését, de itt tartották a tornaórákat, és itt tanultak úszni a helyi gyerekek is. Az agárdi mellett Velencére 16 tantermes általános iskola építésében segédkezett a VIB, ahol szintén helyet kapott egy tanuszoda – így még több gyermek kaphatott úszásoktatást. A kiegészítõ sportok gyakorlására szabadtéri pályákat alakítottak ki.
Ezekben az években készült el a szinte teljesen szélcsendes pákozdi oldalon a mai napig használatban lévõ 2200 méteres evezõs és kajak-kenu versenypálya, amely alkalmas volt kisebb nemzetközi versenyek lebonyolítására is. Hogy érzékeljük, milyen nagyságrendû munka egy evezõspálya kialakítása, gondoljunk bele, hogy a pontosan 2360 méter hosszú, százötven méter széles és három méter negyven centiméter mély medrû pálya kialakításához hatezer köbméter földet kellett megmozgatni. S hogy mekkora szükség volt erre a pályára? Buda István államtitkár a Magyar Nemzet 1982. október 27-i számában elmondja, hogy a Magyar Kajak-kenu Szövetség már 1941-tõl szorgalmazta egy korszerû, állóvízû pálya megépítését. Az õ álmuk is valósággá vált.
A nádirtásnak és kotrásnak köszönhetõen az egyéni vitorlázáson túl a tó alkalmassá vált a versenyek lebonyolítására is. A tervek között még autóversenypálya építése is szerepelt.
Átadták a százhatvan ágyas Sportszállót, amely mellett csónaktároló és klubház is épült. Az Ifjúsági Üdülõ és Kirándulóközpont 680 férõhellyel – sátorhelyekkel és faházakkal – várta a fiatalokat. Már 1978-ban olyan, 250 fõs kempinget terveztek a tó mellé, amely fûthetõ helyiségeivel akár télen is használható lesz.
1977-ben a Képes Sport számol be az agárdi sportközpont átadásáról. A ünnepségen adta át dr. Beckl Sándor államtitkár a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozatát Springer Ferencnek, aki így nyilatkozott a lapnak:
„… Munkánk során minden kis lépésnek nagyon örültünk, a mai nap azonban, azt hiszem, minden eddiginél nagyszerûbb a tó sportéletében – mondta Dr. Springer Ferenc. – Az elsõ lépéseket 1958-ban tettük meg, ekkor alakult meg a Székesfehérvári Építõk vitorlás szakosztálya. … Ma már négy másik sportegyesület is edz a tavon. A Videoton vitorlás, a Székesfehérvári KÖFÉM vitorlás- és kajak-, az Agárdi MEDOSZ vitorlás- és evezõs, valamint a Velencei Vizi Sportiskola evezõs-, vitorlás- és kajakszakosztályának sportolói számítanak ma már tõsgyökeres velencei-taviaknak. 1962-ben került tetõ alá a sportkombinát elsõ épülete, a hajóépítõmûhely és a csónaktároló. Akkor hatvan négyzetméterre húsz-harminc spor-
tolónk volt, ma hatezer négyzetméteren ötszázan vannak. Azt hiszem, ezek a számok hûen érzékeltetik a fejlõdést. Ott tartunk ma már, hogy az országos és nemzetközi versenyeken egyre inkább megismerik a mi sportolóink nevét is. Csak egy példa: Odor Lajos a nemrégiben lezajlott evezõs Ifjúsági Barátság Versenyen, a szocialista országok fiataljainak nagy nemzetközi seregszemléjén második helyezést szerzett egypárevezésben. …”
Elismerés és boldog nyugdíjaskor?
Magyar Nemzet, 1982. október 27.
„…Váncsa Jenõ mezõgazdasági és élelmezésügyi miniszter, amikor hatvanadik születésnapján köszöntötte Springer Ferencet, ezeket mondotta róla: „Az elért eredményekhez sokak segítsége és közremûködése kellett, mégis olyan ez a VIB, mint a traktor, ahol kell a munkagép, eszköz, ember, de a motor a leglényegesebb, és Springer Ferenc volt a száz lóerõs motor, amely ezt mozgatja. Nála az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy az ifjú forradalmi lendület és a hatalmas tapasztalat együtt van, ami igen kevés embernél fordul el. Az aztán már más kérdés, hogy ebben a nagy munkában és hajtásban mást nem ismert, csak az ügy szolgálatát, és emiatt bizony nagyon sokszor szembekerült azokkal, akik gáncsoskodtak, vagy akadályozták ezt a munkát.” Hatalmas energiával, megalkuvást nem ismerõen, szinte megszállottként harcolt a tóért Springer Ferenc. Az utóbbi két évtizedben mindössze három évben vette ki szabadságát, de napi tizenhárom-tizennégy órát dolgozott. Mindenben és mindenkor az üdülõtáj fejlõdését, a fejlesztési program céljait tartotta szem elõtt, akkor is, ha azok csak hosszú távon egyeztek a megyei érdekekkel. Így került végül olyan helyzetbe, hogy nem sokkal a hatvanadik életévének betöltése után jobbnak látta nyugdíjazását kérni. … „
Szaniszló Elemér: – A Springer Ferinek két törés volt az életében. Az egyik a Vízisport Iskola miatt volt, ennek az igazgatója a VIB gazdasági vezetõje volt, míg a sportlétesítményt Springer vezette. Aztán a két intézményt egy megyei döntéssel összevonták, Velencie-tavi Vízisport Iskola néven mûködött tovább, s fõállású igazgatóként külsõ embert neveztek ki, amit Feri nagyon nehezen viselt. A sport volt az élettere, azon keresztül tudott sikeresen lobbizni a Velencei-tóért. Õ ott élt, szó szerint is, hiszen a Vízisport iskolában volt berendezve az irodája. Az összevonás után azért még 4-5 évig ott maradt az épületben, de az 1980-as években aztán megerõsödött a megyei befolyás, más szelek fújtak, s ezután már nem sikerült mindent elintéznie.
– A második nagy törés, az 1982-es nyugdíjazása volt. A helyére, a VIB-titkárság élére Marjanek József lépett, aki Móron volt tanácselnök. Rendes, jószándékú ember volt, nem is ezzel volt a gond – Springer örökségével nem lehetett megbirkózni. Kiváltképp úgy, hogy Springer aktív maradt, a régi ismeretségi körét maga köré gyûjtötte, s még legalább egy évtizedig hatékony munkát végzett.
– Az igazsághoz tartozik, hogy ebben az idõben persona non grata voltam nála. Az ok a vizisport létesítmény vezetõi székébõl való leváltásának körülményei voltak. Úgy hozták meg azt a megyei határozatot, hogy õ ezidõ alatt külföldön tartózkodott. A dolgozókkal azonban ismertetni kellett a döntést, s mivel nem volt igazgató, nekem, mint szakszervezeti titkárnak kellett összehívnom a dolgozói gyûlést. Minderrõl Ferit úgy tájékoztatták rögtön a visszaérkezése napján, hogy az én elnökletem alatt rúgták õt ki. Nem tehettem semmit a döntés ellen – õ mégis rám haragudott, és nagyon tudott haragudni.
Springer Ferencet nyugdíjazása után kinevezték a MÉM Országos Erdészeti Hivatalának szaktanácsadójává, feladata a kiemelt üdülõkörzetek környezetvédelmi témáinak összehangolása volt.
Leváltásakor élõ Velencei-tavat hagyott utódaira, amelynek azonban szüksége volt a folyamatos karbantartásra, s a tervszerû fejlesztés folytatására. Ennek hiányában fennállt a veszély, hogy a tó visszasüllyed a haldoklás állapotába, és a jól befektetett állami pénzek – nagyságrendileg hatmilliárd forint – mellett veszendõbe megy több tízezer ember több évtizedes munkája.
1997-ben szûnt meg a VIB. Az állami költségvetésben már 1990-ben sem szerepelt a Velencei-tó fejlesztésére forrás, mindössze a megépített létesítmények bérbeadásából származó díj fölött döntött. Az így befolyt összeget ugyan visszaforgatták, de ez már régen nem a nagy fejlesztések idõszaka volt.
Dr. Springer Ferencet a hatvanadik születésnapján másodszor tüntették ki a Munka Érdemrend arany fokozatával, majd 1985-ben Hild János Emlékérmet vehetett át a Velencei-tó fejlesztése érdekében végzett áldozatos és eredményes munkásságáért. Késõbb megválasztották Gárdony és Fejér Megye Díszpolgárává is.
1985 – és a Pro Rekreatione Alapítvány
Váncsa Jenõ, dr. Körösvölgyi László és dr. Springer Ferenc 1985 októberében polgárjogi társaság-féle szervezetet alapítottak. Célul a fiatalság egészséges életmódhoz segítését tûzték ki, s ehhez a Velencei-tó partján létesítendõ nyári táborokat látták jó eszköznek. Hittek abban, hogy az egyre jobban leromló egészségi állapotú gyerekeket a velencei nap, a szél, a tó vize és a sportolás – az evezés, vitorlázás jó irányba tereli, s biztos értékrendet alakít ki bennük, amely segítségével ellenállhatnak az egyre jobban elterjedõ drogoknak is.
A társaság az ifjúsági szabadidõközpontot a Velencei-tó északkeleti partjára álmodta – volt itt egy feltöltött, ám gazos, szemetes, gondozatlan terület. Kezdetben kisebb területek váltak alkalmassá a táboroztatásra, szerény öltözõ faházzal, és katonai sátrakban indult a nyári gyerektábor. A felnõttek részére egy romos épület helyére felépült a Helios Szálló, s egy orvosi rendelõ is, amelyet a társaság ingyenesen bocsátott az egészségügy céljára.
A tervezett nemzetközi táboroztatásra alkalmas szállóhelyiségek, vitorlaszabó, csónakjavító- és tároló kivitelezéséhez azonban 1980-as évek végén megszûntek a szociális alapok, gazdasági változások, privatizálás kezdõdött. Mindez kihúzta a talajt a társaság alól, nem csak az építkezéseket tekintve, de az üzemeltetés is problémákba ütközött.
A megváltozott gazdasági környezethez igazodva 1989. április 12-én jött létre a Pro Rekreatione Alapítvány, amelynek deklarált célja volt a Velencei-tó környezetvédelme, az ifjúság és általában az emberek egészségének javítása és õrzése, a mûveltség elõmozdítása, az arra rászorulók, így mozgáskorlátozottak segítése, majd a hatá-ron túli magyarokkal való kapcsolattartás is.
1990-ben elkészül a Juventus Szálló, a Helios Szállót pedig akadálymentesítették. Teniszpálya és kikötõ is épült. Az alapítványi terület hamarosan a tó leggondozottabb partszakasza volt. Magyarországon azonban ebben az idõben nem volt hagyománya az alapítványoknak, azokat a vagyonátmentésekre szolgáló szervezetként tartották számon. A Pro Rekreatione Alapítvány állami támogatás nélkül, a szállodák bevételébõl tartotta fent magát, s valósította meg céljait. Tíz év alatt több, mint ötezer gyermek nyaralt a táborokban, nagyjából a fele érkezett határon túlról, s õk döntõen ingyenesen tölthettek egy-két hetet a tónál. A kilencvenes évek második felében halmozottan hátrányos helyzetû gyerekek is az alapítványnak köszönhetõen ismerkedhettek meg a Velencei-tóval, a vizisportokkal.
1993-tól az alapítvány ösztöndíjjal segített tizenöt diákon, akiket a helyi iskolák javaslatai alapján a szociális helyzet és a tanulmányi eredmény alapján választott ki az alapítvány kuratóriuma.
Mindezeken túl a Pro Rekreatione Alapítvány tevékenyen részt vett a Velencei-tó sportéletében is, horgász-, evezõs- és íjász-világbajnokságok, de kulturális programok szervezésében, lebonyolításában is szerepet vállalt.
Az alapítvány a Velencei-tó Barátainak Szövetségével és az önkormányzatokkal együtt tett lépéseket a tó 1990-1991-tõl kezdõdõ tízéves aszály és a bauxitbányászat következtében súlyos mértékben – az optimális szint felére – lecsökkent vízszint helyreállításában.
Szaniszló Elemér: – Akkor enyhült meg irántam, amikor már a tó fejlesztésére létrehozott alapítványnál sem tudott szerepet vállalni, s otthonról próbálta tovább intézni a szívének fontos ügyeket. Ekkor tudtam még segíteni neki kisebb dolgokban. A halála elõtt két hónappal nála jártam, akkor még Baráth Eteléhez készült az északi evezõs pálya ügyében – ennek már nem járhattunk a végére. Ma Szeged evezõspályája prosperál, nem a velencei-tavi. Hogy igazságos-e így, nem tudom, hiszen az igazság filozófiai fogalom – ami nekem igazság, nem biztos, hogy másnak is az.
Tóth István, Gárdony polgármestere: – Springer Ferencnek hallatlan tehetsége volt ahhoz, hogy pénzt szerezzen a terveire – ha bezárták elõtte az ajtót, bement az ablakon. Rengeteget ment a Velencei-tóért, egész életében érte talpalt. A Velencei-tavi Intézõ Bizottságtól való nyugdíjazása után Agárdról Velencére tette át a székhelyét, és az általa alapított társaság, majd a Pro Rekreatione Alapítvány végül be-folyásosabb szervezet lett, mint a VIB. Pedig itt még gyönyörû szállodák kész tervei maradtak papíron, amelyek elõkészítõ munkálataival is készen voltak – aztán forrás és megfelelõ ember hiányában nem valósulhattak meg.
Neki köszönhetõ a Velencei-tó környékének 100%-os közmûvesítettsége, a teljes infrastruktúra. Talán árván is maradt egy kicsit Springer Ferenc nélkül a Velencei-tó és a településen élõk. Látnunk kell, hogy a város nem dolgozott meg igazán azért, amije van, mert mindent megkapott, s ehhez kicsit hozzá is szoktunk. Mindez rányomta a bélyegét az emberek attitûdjére. Polgármesterként sokszor hallottam más országokból, városokból érkezõ vendégeimtõl, hogy az itteni lehetõségeket miért nem használják ki a helyi vállalkozások?
– Most már magunkra kéne találni, s felfedezni, kihasználni a lehetõségeket. Nálunk kisebb településeken, falvakban is van egy jó cukrászda, vagy családias étterem, ezek Gárdonyból hiányoznak. Érzékelnünk kell, hogy mire van igény, mire van szüksége az embereknek, s meg kell tanulnunk magunknak megteremteni a lehetõségeket, mert helyettünk senki sem fogja.
2003. december 8-án tért örök nyugalomra Springer Ferenc, a tómentõ. Felesége, Dr. Richvalszky Éva így emlékezik róla:
– Tiszta ember volt, nem volt korrupt. Nem a meggazdagodás volt a cél – bár nem tudom, hogy ez ma pozitív vagy negatív tulajdonságnak számít-e. Az egész életét a Velencei-tóra tette fel. Már jogtanácsos korában is ezért, és a vízisportokért dolgozott. Még akkor is a Velencei-tavon járt az esze, amikor szabadnapja lett volna, vagy ha a barátainkkal mentünk kirándulni, ült a kocsi hátsó ülésén, és számolt. Egy tengerparti nyaralás alkalmával filmfelvételt készítettünk. Nem a mai modern készülékek voltak akkor még, az elsõ kézi felvevõgépek épp akkor jöttek be, és nehéz is volt használni, meg nem is készített szép filmet. Amikor itthon vissza akartam nézni a nyaralásunkat, az elsõ néhány perc napos tengerpart után az õszi, borongós esõs Velencei-tópart köszönt rám – hát képes volt letörölni az utazásunkat, hogy a tavát filmezze rá!
Látva azonban, hogy munkája eredménnyel jár, rengeteg irigye volt, de igazán sosem tudták akadályozni. Amit a fejébe vett, azt véghezvitte. Mindig. Talán néha nem a megfelelõ módon.
Amikor Éva nénitõl fényképeket kérek, csak széttárja a kezét. – Rengeteg fotónk volt. Aztán a múltkor a ház elõtt, az utcai szemetes körül láttam hányódni egy család életét fényképekben, vitte a szél, ázott a pocsolyában, ráléptek a járókelõk. Akkor azt gondoltam, hogy nekünk nem született gyermekünk, nincs, akire a fotóinkat hagyhatnám. Hogy ne jussanak arra a sorsra, mint azok ott, a sárban, inkább megsemmisítettem õket.
Jól van ez így? Egy ember életét, – aki nem csak a Velencei-tó életét mentette meg, de a fejlõdését is hosszú idõre befolyásolta, aki munkájának köszönhetjük, hogy gyermekek ezrei tanultak meg úszni, vitorlázni, és unokáink, és ki tudja még, hány generáció fiataljai üdülhetnek majd a Velencei-tónál – épp õt ne õrizzük meg, hogy aztán majd tanulhassunk tõle?
Vitkóczi Éva