Nemrég zárult a 74. Országos Mezõgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás (OMÉK), ezt követõen Nyitrán tanácskoztak a Visegrádi Négyek agrárkamarái, hamarosan pedig az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok agrárkamaráinak vezetõi gyûlnek össze Poznanban – meglehetõsen zsúfolt dr. Bódizs Tamás, a Magyar Agrárkamara alelnökének, a székesfehérvári Aranybulla Rt. elnök-vezérigazgatójának elõjegyzési naptára.

Közel 130 ezer látogató kereste fel a 74. OMÉK-et, Magyarország történelmileg legrégebbi agrárgazdasági vásárát, amelynek története az 1896-os millenniumi kiállításra nyúlik vissza. Az OMÉK szerepe mindig is kettõs volt: egyrészt számadás az elõzõ kiállítás óta megtett útról és az elért eredményekrõl, másrészt a fejlesztések, a továbblépés tekintetében irány- és feladatkijelölés az elkövetkezõ idõszakra.

– A Magyar Agrárkamara alelnökeként hogyan értékeli az idei kiállítást?
– Az OMÉK nagyon fontos része a magyar mezõgazdaság termékbemutatóinak: a piacra jutás és a marketing próbaköve az, hogy ezen a kiállításon megmérettessenek azok a minõségi termékek, amelyeknek jövõje van. Az idei vásáron bemutatkozott a „Szántóföldtõl az asztalig” ökológiai program élelmiszer-rendszere, ami a kiváló minõségû, ellenõrzött, ISO9002-es tanúsítványokkal rendelkezõ magyar élelmiszereket takarja. A kiállítók a vetõmagok, mûtrágyák, gépek és berendezések mellett az innovatív tevékenységeket is felvonultatták. A mindig nagy sikert arató haszonállatok és a hobbiállatok mellett a genetikai alapanyagokat, a szülõállatokat is kiállították.

– Milyen volt a kiállítás látogatottsága?
– A mezõgazdaság jövedelemtermelõ képessége folyamatosan csökken, ez a kiállítók és a látogatók stagnáló számán is érezteti hatását – annak ellenére is, hogy ez volt az elsõ OMÉK, amely már az Európai Unió berkein belül zajlott, nem tapasztaltunk növekedést. Továbbra is elsõsorban azok jelennek meg a kiállításon, akik valamilyen unikumot állítanak elõ, a tömegtermelés résztvevõi általában távol maradnak. A közönség túlnyomórészt szakmai, hiszen ahhoz, hogy valaki a mezõgazdaságban eligazodjon, meg kell néznie a hazai és külföldi vásárokat.

– Nemrég zajlott a Visegrádi Négyek agrárkamaráinak tanácskozása a szlovákiai Nyitrán, ahol Ön a Magyar Agrárkamara integrációs alelnökeként vett részt. Mirõl tárgyaltak és milyen döntések születtek?
– A koppenhágai szerzõdés, amit az új csatlakozó országok kormányaival kötött az Európai Unió, mind a négy visegrádi ország mezõgazdaságát hátrányosan érinti. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is elismerte, hogy például Dániával szemben mindössze harminc százalék a magyar mezõgazdaság támogatottsága. A V4-ek nevében deklaráltuk, hogy nem kívánunk másodosztályú polgárai lenni az uniónak, és mindenképpen kérjük a koppenhágai szerzõdés felülvizsgálatát, az egyenlõ erõviszonyok megteremtését. Ez nemcsak a föld alapú támogatásokra vonatkozik, ami hazánkban jelenleg hatvan százalék, hanem az egyéb támogatási rendszerekre is. Ilyen alacsony támogatással nem lehet versenyezni egy nyitott piacon, ahol az áruk szabadon mozognak… Nem a magyar termékeket állítjuk elõ drágábban, mint az unió alapító országai, hanem kevesebb támogatást kapunk: nem az áruk versenyeznek, hanem a támogatások. Október elején Poznanban visegrádi alapokon nyugvó kibõvített találkozót tartunk, ahol Lettország, Észtország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Málta és talán még Ciprus is jelen lesz, és újra deklaráljuk Brüsszel felé a helyzet tarthatatlanságát. Ha az Európai Unió demokratikus alapelveken nyugszik, ha minden tagállam egyenlõ jogokat élvez, akkor ezt a kérdést helyére kell tenni. Lehet, hogy nem a mi támogatottságunk alacsony, hanem az alapító országok mezõgazdasága túltámogatott? Hogy lehet az, hogy Spanyolországból 6 forintos tojás jön be Csehországba? Hogy bírja el ennyiért a szállítást, az egyéb rárakódó költségeket? Hogy lehet az, hogy egy újonnan csatlakozott ország mezõgazdasága a saját piacán nem partiképes? Ezeket a kérdéseket folyamatosan napirenden tartjuk, amíg nem sikerül módosíttatnunk a koppenhágai szerzõdést.

– Az Ön életében a mezõgazdaság a meghatározó, de emellett számos szakmai és civil szervezetnek tagja és tisztségviselõje, például 15 éve dolgozik a fehérvári Városfejlesztési Bizottságban, nyolc éve a megyei és a regionális területfejlesztési tanácsban, kuratóriumi elnöke a Székesfehérvári Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítványnak, hogy csak néhányat említsünk ezek közül. Székesfehérvár közgyûlése a város érdekében végzett közéleti tevékenységéért augusztus 20-án Pro Civitate-díjjal tüntette ki.
– A kitüntetésben szerintem a Városfejlesztési Bizottság tagjaként eltöltött hosszú idõ játszotta a legfontosabb szerepet, sõt, már korábban is nagyon sok mezõgazdasági szakmai ügyben képviseltem a várost, a Fejér Megyei Agrárkamara elnökeként pedig a térséget. Ezen kívül a Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány kuratóriumának elnökeként 1991-tõl a vállalkozói etika és a vállalkozói kultúra kidolgozásában, a kezdõ vállalkozók finanszírozási rendszerében és a már mûködõ vállalkozások tevékenységének hatékonyabbá tételében való részvételem is motiválhatta a közgyûlést a díj odaítélésekor. Most abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy a vállalkozásfejlesztési alapítványok kuratóriumi elnökei konzorciumának elnökévé választottak, így már az egész hálózat nevében veszek részt a minisztériumokkal folytatott gazdasági tárgyalásokon. A térségi vízitársulat megteremtése is okot adhatott a kitüntetésre, hiszen ezen társulat munkájának is köszönhetõ, hogy az idei nyár hatalmas esõzései során a város közigazgatási határain belül semmi sem került víz alá. Rövid kétéves mûködésünk alatt jó karba helyeztük azokat az árkokat, mûtárgyakat, vízelvezetõ rendszereket, amelyek a város víz elleni biztonságát szolgálják. Úgy gondolom, hogy ez a kitüntetés igazából nem az én személyemnek, hanem annak a csoportnak szól, amelyet éppen képviselek.

– Mindehhez a rengeteg munkához nyilván stabil, megbízható munkahely és anyagi háttér szükséges. Több mint negyedszázada, 1988 óta vezeti ezt a céget, ahol most beszélgetünk: az egykori Szabad Élet Mezõgazdasági Termelõszövetkezetet, a mai Aranybulla Részvénytársaságot, ahol már egyetemistaként is gyakornokoskodott…
– 1988 óta ismerem és érzékelem a mezõgazdaság napi problémáit, örömeit, lehetõségeit – és igyekszem szervezni a jövõjét. Mindig a jelent kell megismerni és abból a jövõt építeni. A Szabad Élet Tsz az akkori idõkben kiváló szellemi és anyagi tõkével rendelkezõ, az ország élvonalába tartozó termelõszövetkezet volt. A világ változott, a törvények változtak, a szerkezet változott, ezért mi is úgy döntöttünk, hogy nekünk is változni kell. Azért alapítottuk az Aranybulla Rt-t, hogy továbbra is stabil keretek között tudjunk gazdálkodni – azokat az értékeket pedig, amiket a Szabad Élet Tsz-ben tanultunk meg, vittük magunkkal. Nem akartuk, hogy széthordják azt, amit eleink létrehoztak, amire büszkék vagyunk, és amit tovább akarunk adni a következõ generációnak. Százhatvan fõ dolgozik nálunk, és ez a cég szeretne az õ gyerekeiknek is stabil munkahelyként szolgálni.

L.M.