A Pest megyei Pencen született, 1914-ben. Képzõmûvészeti ismeretekre Krivátsy Szûcs György budapesti szabadiskolájában, valamint Pallay József, Áron Nagy Lajos, Ballagó Imre, M. Tóth Sándor által vezetett Székesfehérvári szabadiskolákban tett szert. Elismerései: 1971 – Alba Regia – emlékérem; 1975 – Gyõr város emlékérme; 1988 – II. díj (Székesfehérvár). 2002 – Pro Civitate díj (Székesfehérvár). A Székesfehérvári Mûvészek Társaságának tagja. 1955-tõl vesz részt a Fejér megyei tárlatokon.

A kilencvenhárom esztendõs Sándorfalvi Sándor a székesfehérvári mûvészeti élet nagy öregje. Sanyi bácsi élete összenõtt Alba Regiaéval, hiszen hosszú éveken át állt, és áll a köz szolgálatában, és mindvégig szerény egyéniségével alkotott. Õ nem a szavak embere, nem dicsekszik, egyszerûen csak teszi a dolgát, és elkápráztat bennünket mûvészetével.
Tudatosan játszik rá arra a közismert tényre, hogy a látásunk elsõsorban a foltokból tér át a formákba, és ezeket a foltokat megfestve bizonyos színharmóniák megtartása mellett még kifejezõbb is lehet egy alkotás, mint a tényleges képi formahûség esetén. Például tájképei, amelyek vízpartot ábrázolnak, ami lehetne a Balaton partján, vagy bárhol a világon, mert a képeknek nem balatoni, hanem hamisíthatatlan Sándorfalvi-hangulata van.
Sándorfalvi Sándor kellemes megfontoltsággal fogalmazza meg, vagy még inkább, meséli el azt a tájat, amirõl valószínûleg nagyon sokat tud, a sajátjának érzi azt. És itt valójában nem a Gajáról meg a Balatonról van szó általában, hanem az õ saját vidékérõl, arról, ahogy megjegyezte magának a látványt.

– Hogyan kezdõdött?
– Lehettem talán nyolc éves, amikor szülõfalumban, Pencen élt egy tanító, aki a nyári szünetben mindig festegetett. Gyakran arra ténferegtem, s elnéztem, ahogy dolgozik. El is határoztam, hogy én is olyat fogok alkotni, mint õ. No, ez az akarat a mai napig tart… Érdekelnek a szeretettel foglalkozó témák, a természet: a vizes tájak, az erdõk, a Balaton, a Duna.
 
– Elnézve az Ön festményeit, az az érzésünk, hogy ezekrõl a képekrõl a békesség, a nyugalom köszön vissza…
– Igen. Én magam sem vagyok egy kötekedõ alkat, tudtommal haragosaim sincsenek. Szeretem a békességet, a nyugalmat, a csöndet. Remélem, mindezt boldogságot árasztó színeimmel is visszaadom. Születésemtõl mindenben a szépet keresem. Édesanyámtól örököltem a természetemet.

Kilencvenedik születésnapján Sobor Antal a következõ szavakkal köszöntötte az ünnepeltet: „Néhány évvel ezelõtt azt írhattam Sándor bácsiról, hogy jóval túl nyolcvanadik életévén még mindig fiatalosan szaporázza lépéseit reggelente a lakásától a mûterméig, vagyis a Kossuth utcától a Vörösmarty térig. Ma 90 éves – és hála Istennek most is ugyanazt mondhatom: fáradhatatlanul rója ezt az utat, mert változatlanul friss az érdeklõdése, figyelme és készsége a festészet iránt. Nagy és kivételes adomány ez. Hogy valaki ilyen magas életkorban is késztetést érez vásznat emelni a festõállványra, kezébe ecsetet venni. Merthogy nem tud betelni – sem télben, sem nyárban – a táj szépségével, utcák és terek csöndjével, egy csokor virág csodájával – egyáltalán, hogy tündér változatok mûhelye a világ.”