Hoffer Ildikó zirc ismert és elismert mûvésze. A csodálatos zirci arborétum tõszomszédságában él és alkot. Mûhelyét, alkotásait áthatja a gyermeki tisztaság, a derü és a szeretet. Ildikót szeretik, és õ viszonzásul agyagfiguráiba gyúrva sugározza vissza felénk ezt a szeretetet.

– Honnan ez a gyermeki báj?
– Nagyon boldog, szeretetteljes családban születtem és nõttem fel. Anyukám otthon tudott maradni velem, így mindenre jutott idõ. Megtanulhattam a varrást, a kötést, s ezek alapozták meg késõbbi kézmûves szakmámat.
Valójában ez a szakma nem is az én választásom, én az egészségügy mellett tettem le a voksot. Az élet úgy hozta, hogy a proszektúrára kerültem. A sok halálközeli élmény azonban olyan fiatalon feldolgozhatatlan volt a számomra. A kollégáim is jóval idõsebbek voltak nálam, így sehogy sem találtam ott a helyem, gyakran sírva jöttem haza a munkából. Aztán a szüleim megelégelték a dolgot, és úgy döntöttek, hogy most õk választanak nekem egy szakmát. Csodálatos szüleim vannak. Nagyon sok mindent átgondoltunk együtt, s végül a kerámiánál kötöttünk ki. A nagyszülõk szegények meg voltak rökönyödve. Orvosnak tanul, aztán fazekas lesz?
Felkerültem Pestre, a fõiskola gyakorló oktatására jártam. Bekerültem a fõiskolások közé, de úgy, hogy nem kellett más tantárgyakkal bíbelõdnöm, vizsgáznom. Emellett neves Munkácsy-díjas mûvészekhez jártan dolgozni, így végül megtanultam a szakma minden csínját-bínját. Amikor hazajöttem, édesapám kész mûhellyel várt, s így azonnal elkezdhettem dolgozni.
Eleinte a szokásos dolgokat, kancsókat, plaketteket csináltam – mindent, amire igény mutatkozott. Veszeli Lajos újságíró akkoriban azzal támogatta a fiatal mûvészeket, hogy nagyon szép újságcikkeket készített róluk. Nekem is sokat jelentettek ezek az írások. Õ mondta egyszer, hogy hagyjam a csudába ezeket a „köcsögöket”, ne üzemet csináljak, hanem találjam meg az én egyedi stílusomat. Hallgattam rá. Ugyan egy jól menõ vállalkozást adtam fel mindezért, de végre elindultam a saját utamon, kitaláltam magam.

– Hamar jöttek a pozitív visszajelzések?
– Szerencsém volt, mert gyorsan elfogadtak itt a városban, de mondhatom, hogy a megyében is. Azt szokták mondani, hogy saját hazájában senki sem lehet próféta. De lehet! Legalábbis én nagyon sok szeretetet kapok. Nagyon jó a kapcsolatom a várossal, s talán úgy is fogalmazhatok, hogy ez a megye eltart engem. A veszprémiek is remek emberek, s Balatonkenesével is ragyogó kapcsolatom van.

– A figuráid egészen egyediek, de ha mégis hasonlítani szeretnénk, akkor biztos, hogy többeknek Kovács Margit munkái jutnának eszükbe. Van valami összefüggés?
– Szentendrén amikor a gyakorlómûhelyben tanultam Kovács Margit közelében éltem. Apukám munkatársa a barátnõje volt. Úgy ötven-hatvan Kovács Margit szobor között éltem. Ezek természetesen mind hatottak rám.

– Honnan veszed az ötleteket a figuráidhoz?
– A családom, a két lányom gyakorlatilag kimeríthetetlen források, õk folyamatosan témát adnak nekem. Az „agrár-kapcsolat” a paraszti nagyszülõktõl származik, a föld, a természet szeretete innen ered. Vonzódom a népmûvészeti hagyományokhoz, gyakran mondják, hogy a figuráim magyarosak.

– Az eddigi munkáidért többféle elismerésben részesültél már. Mégis melyik ezek közül számodra a legkedvesebb?
– Több különdíj mellett 2006-ban megkaptam a Bojtor Károly emlékdíjat. Õ egy nagyszerû festõmûvész, aki éveket töltött Veszprémben, az Állatkert elõtti mûvészlakásban, s én erre a díjamra vagyok a legbüszkébb.

Cseh Teréz