Ha ma azt mondom, a Katolikus Százötven év múlt – és a jövõ?
Bár Felsõvároson elsõ volt a munka, a kultúrát is megbecsülték. A földmûvelés, állattartás, háztáji gazdálkodás, iparos mesterség, piacos kereskedés adta a megélhetést, de a késõ õsztõl kora tavaszig tartó idõszakban jutott idõ a pihenésre és a szórakozásra is. A 19. század végén, a 20. század elején egyre-másra hozták létre az akkori fiatalok az egyleteket, köröket. A Katolikus Legényegylet 1863-ban alakult meg, 1868. január 1-jén szervezõdött a Felsõvárosi Olvasókör, úgy 200 fõvel, 1870-ben jött létre a Székesfehérvári Katolikus Kör, melynek a Szent Sebestyén templom mellett állandó épületet alakítottak ki. 1903-ban 50 fõ alakította meg a Felsõvárosi Római Katolikus Földmíves Dalkört Kammel József karnagy irányításával.
Ahogyan egykor a dalárda és a színjátszó kör rendszeresen együtt lépett fel a Katolikus Kör nagytermében rendezett ünnepségeken, mára sincs jelentõsége, ki melyik egyesületnek volt tagja. Mára a dalkörnek van még önálló tevékenysége a templomi éneklésekkel, és fennmaradt a KALOT, a Katolikus Legényegylet. Vajon kell-e féltenünk a majd másfél évszázados egyletet? Múlttá sorvasztja-e az idõ ezt a létformát? Szüleik, nagyszüleik révén a mai tagok belenõttek ebbe a közösségbe, vajon továbbadják-e utódaiknak ezt a szellemiséget? A meglett férfiak gyerekkoruk óta ismerik egymást. Úgy 30-40-en vasárnaponként a mise után összegyûlnek – a hajdan Zsuptiprónak vagy általuk inkább Körnek nevezett – Felsõvárosi Közösségi Házban, hogy együtt töltsék az idõt. Fel-felidézõdnek a régi események, történetek, jót beszélgetnek egy-egy pohár ital mellett, elõ-elõkerül az ördög bibliája, a kártya is, s általában a jól ismert nóták éneklése tetõzi a hangulatot.
A Szent Sebestyén-i ünnepkör a KALOT ünnepi ebédjével zárul minden évben. Így történt ez február 7-én is. Nyárai Horváth István plébános közös imára szólított. Csak vendégként lehetett jelen nõ a társaságban – Kiss Dorottya, a Közösségi Ház igazgatója, s Vargha Tamás önkormányzati képviselõ felesége. Rockenbauer Lajos szintén a körzet önkormányzati képviselõjeként vett részt az eseményen. Az ünnepi asztalnál foglaltak helyet Reé Géza népmûvelõ, aki az év mind az 52 vasárnapját velük tölti, Radics Ferenc, az egyházközségi képviselõtestület világi elnöke, Fekete Pál, nyugalmazott világi elnök, Szgfû Ferenc, az egyházközség pénztárnoka.
Az ünnepi alkalom lehetõséget teremtett arra, hogy többekkel beszélgessek dilemmáimról: kell-e félteni KALOT-ot, mi lesz e közösség sorsa?
A Móri úti Boda István azt mondja aggodalmamra: Ilyen összetartóak vagyunk. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ide járunk a templomba, a felsõvárosi egyház is összefogja a csapatot, de együtt dolgozunk, disznót vágunk közösen. Amíg mi ki nem öregszünk, addig megmarad a KALOT.
Vénülünk, angyalom, kopunk – csatlakozik a beszélgetésbe Peresztegi-Nagy István. Hárman is elmentek közülünk… A fiatalok nem jönnek. Ebben bûnös a társaság, mert nem hozzák el – velem együtt – a fiaikat. Pedig csak rá kellene érezni ennek az ízére…Lehet, egyszer eljön a fiam, mert a fröccsöt azt szereti. Én elszármazottnak számítok, mert 34 éve Szõlõhegyen élek, de mióta nyugdíjba mentem, visszajárok.
Reé Géza: Nem, múlt nélkül nincs jelen. Ez a közösség éltet sokakat. Mûködnek a hagyományaik, senki nem tud úgy mulatni a városban, mint õk. Mohácsi Feri a szállítást vállalta ingyen, de rengetegen dolgoznak így. A Pásztor család nélkül azonban nem létezne.
Fister István, Kálmán Péter után Pásztor István vette át e közösség irányítását. A Pásztor család – Pista bácsi utolsó kérésének eleget téve – sokat tesz e baráti társaság mûködéséért… A rátarti felsõvárosiak „gyüttment”-nek titulálták azt, aki nem tõsgyökeres, nem idevalósi, de hamar bizalmat szavaztak annak, aki megérdemelte. Pásztor László így emlékszik erre: Édesapám Borsod megyei volt. Laktanyai katonáskodása kötötte elõször a helyhez, aztán meg édesanyám. Az õ családja befogadta, másoknak meg épített kõmûvesként, így megismerték, megszerették. Kedvelte a nótát, a lakodalmakat. Nyugdíjasként maradt arra is ideje, hogy az egyletért tegyen. Ameddig lehet, követjük az útját.
Pásztor Istvánné: Még csináljuk. Fogadalom ez a páromnak. Õ 15 évig vitte ezt a baráti társaságot, mi a 10.-nél tartunk. Mindenki, még az unokák is segít, de a vezetésre is számíthatunk. Nincs még egy ilyen közösség a városban!
Kiss Dorottya: Tényleg nincs ilyen! Hihetetlen, hogy így összejönnek, zöngicsélnek, kártyáznak. Egy közösségi ház azért van, hogy használják, márpedig õk ezt teszik. Megható, hogy van ilyen. Mintha saját nagyszüleimmel beszélnék. Á, dehogy kell õket félteni!
Fekete Ferenc: Minden nótát tudok. Gyerekkoromban ragadt rám a legtöbb. Tollfosztáskor az asszonyok föltettek az asztalra, hogy a harmonikámmal kísérjem a dalaikat, aztán ahogy a lyukas szöveten kisípolt a levegõ, csak szállt-szállt a toll szerteszét. A társasággal 5-6 éves korunk óta együtt vagyunk. Templom, legénykedés, bálok, lakodalmak – mi szépen nótáztunk, tudtunk mulatni, mulattatni. Apám, öt nagybátyám, én tízévesen – négy szólamban ment minden magyarnóta. A nagybátyám alakította dalkör színházakban, a pesti operettben is föllépett, pedig csak parasztgyerekek voltunk. A családjaink ugyan elkerültek a város másik részére, de mi próbáljuk továbbvinni a hagyományt. Mindent a szüleinktõl tanultunk, nem állhatunk félre az ilyen alkalmakkor.
1925-ös születésû Hegyi Ferenc a korelnök, Pintér Ferenc 1927-es. Itt született, ebben az utcában. Ami a lényeg: nincs veszekedés. Megértõ a társaság. Politizálás alig, de abból se lesz harag. A családjaink ismerik ezt a szokást, nincs abból gond, hogy az ebéd elkészültéig itt vagyunk. Sajnos a fiam Pesten, s hat unokám közül egy sem maradt Fehérváron. Még Londonban élõ is van! Az lenne jó, ha még több fiatal jönne, szívesen vennénk, ha betérnének.
Pinke László (38), Pataki Zoltán (27), Kalmár Péter (36) jelentik az ifjúságot – hárman háromféleképp kerültek ide.
A hagyomány folytatója, Pataki Zoltán: Anyai nagyapám – Fekete István (78) -, s fõleg édesapám – Pataki Sándor (52) 8 évvel ezelõtti unszolása révén kerültem ide. Azóta minden mise után itt vagyok a „toroköblítõ”-n. Ki nem hagynám, pedig Pilisvörösvárról jövök, mert a munkám miatt odaköltöztem. Vonz a jó hangulat, hogy bárkihez oda tudnék ülni, mert szegrõl-végrõl ismerem.
A hagyományokkal szakító, Pinke László: Mindig is tudtam errõl a KALOT-ról, de különbözõ elfoglaltságok miatt nem értem ide. Meg aztán hajdan az iparosok és a földmûvelõk világa élesen elvált egymástól. Apám még tartotta magát ehhez, én ezt már nem figyelem. Másfél-két éve járok rendszeresen. Jó, hogy tudunk nótázni közösen. Európai utazásaim során mindenütt azt tapasztaltam, hogy éjfél után a saját zenéjük, dalaik szólnak bármely népnél – nálunk sajnos nem. Ezért is kivételes hely ez, ezért is jó ide tartozni.
A gyökereit keresõ Kalmár Péter a selmeci hagyományokat szívta magába a Soproni Egyetemen. Ha az embernek vannak gyökerei, az az ág tovább él. Ha már a munkám ideköt, tartozom annyival az itt élõknek, hogy a szokásaikat õrzöm, átadom a gyerekeimnek. Két kisfiam ministrál a templomban, a kislányom felolvas ott, a feleségem karitatív munkát végez, én vállalkozói munkám után a hitélet erõsítését, a templom javára gyûjtést segítem. Ezzel – úgy érzem –, egy történelmi folyamat felelõs részese lehetek. Ebben a magunkra hagyatottságban fogódzót jelentenek a hagyományok, a közösséghez kötõdés.
Dr. Göde Andrea