Magas állami kitüntetésben részesült Szikora János

– Jogásznak tanult, hogy kötött ki mégis a színház világában?
– Tekervényes úton, amirõl ma már úgy gondolom, hogy szükségszerû, már-már sorsszerû volt. Valószínûleg mindez a személyiségem lassú fejlõdésébõl eredeztethetõ. Késõn érõ gyerek voltam, és késõn érõ emberré lettem. Velem valahogy minden késõbb történt. A tanulás is sokáig tartott, 28 évesen kerültem ki az iskolapadból. 40 évesen házasodtam, 45 voltam, amikor az elsõ gyerekeim – mert, hogy ikrek – megszülettek. Álmodozó, gondolkodó, megfigyelõ típus voltam egész életemben, önmagamat épp úgy megfigyeltem, ahogy a körülöttem lévõ világot. Kerestem a helyem, és 18 évesen még nem találtam. A jogi egyetem elsõsorban az idõnyerést szolgálta. De ezzel a határozatlansággal nem voltam egyedül az ELTE jogi karán, sok fura figura járt oda: Báron György filmesztéta, Miháncsik Zsófia rádiós riporter, Rangos Katalin médiaszemélyiség, Vámos Miklós író, Demszky Gábor politikus, hogy csak az évfolyamtársaim közül említsek néhányat. Egyikbõl sem lett jogász. Érdekes, izgalmas évfolyam volt, akiket például nemzetközi jogra az Amerikából frissen hazaérkezett professzor, Mádl Ferenc oktatott.
– Az egyetemi éveim alatt volt egy amatõr – amit ma inkább alternatívnak mondanánk – színházi csoportunk, a Brobo, melynek munkájába intenzíven bekapcsolódtam, arra azonban – ha õszinte akarok lenni – semmi esélyét nem láttam, hogy én ezzel a léttel, ezzel a kifejezésformával valami számottevõt csinálhatnék az életemben. Mindez egy csapásra megváltozott, amikor megtudtam, hogy a Színház és Filmmûvészeti Fõiskola színházrendezõ szakot hirdet, amit akkoriban csak 4-5 évenként indítottak. Derült égbõl jött villámcsapásként éltem meg mindezt. Éreztem, hogy meg kell próbálnom, mert az a fajta színházi vonzódás, azzal az életismerettel, amit az egyetemi éveim alatt fölszedtem, talán itt tud kiteljesedni, gyümölcsözni. És ez így is volt. Fölvettek. A mûvelõdési miniszter különleges engedélyével két nappali felsõoktatási tagozatra járhattam egyszerre. Így tisztességgel befejezhettem a jogi egyetemet, és megkezdhettem tanulmányaimat a színmûvészetin. Hamar ráéreztem, hogy jól döntöttem, ez az igazi pályám, erre vágytam egész életemben. Visszanézve, nem is nagyon értem, hogy lehettem ennyire vak, hogy nem láttam mindezt már az elején.
– A jogi egyetemen eltöltött évek egyáltalán nem voltak haszontalanok.  Egyrészt a társadalomra való nyitottság egy olyan tudásanyagot adott, ami valószínûleg elkerült volna, ha csupán egy filoszorientált kultúrfigura maradok. Másrészt évekkel késõbb a jogi képzettségnek színházvezetõként is hasznát vettem. A munkajog, a polgári jog, szerzõi jog a napi munkám része volt.
– Szerencsés vagyok tehát, hogy egy olyan vargabetûvel értem egyenesbe, ami egyáltalán nem volt fölösleges kitérõ. Ha ma megkérdeznék, mit csinálnék másképp az életemben, a válaszom az lenne: semmit. A mindennapi nyûg ellenére én alapvetõen egy végtelenül boldog embernek élem meg önmagamat, aki sokat kapott az élettõl. De talán még fontosabb az, hogy azon kevesek közé tartozom, akik abból élnek, amit szeretnek csinálni. Ha valakinek megadatik, hogy a szenvedélye egyben a hivatása is legyen, és ebbõl fenn is tudja tartani az egzisztenciáját, akkor igazán szerencsés. Ez az igazi lottó ötös.

– Sok színházban vállalt feladatot pályafutása során, de javarészt vidéken. Mitõl ez a vidéki vonzódás?
– Pesti gyerek vagyok, minden a fõvároshoz kötött: család, iskola, barátok. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtem rendezni. Onnantól kezdve Pesten voltam vendég. Sok színházban rendeztem – Víg – állandó társulati tagja voltam négy évig -, Pesti, Nemzeti, Operaház -, de mégis jobban otthon éreztem magam vidéken. Engem mindig is vonzott a sokszínûség, és vidéken sokféle dolgot lehet csinálni. Budapesten – attól függõen melyik színházban van épp az ember –, csak egyfélét, amire ott szakosodtak. Vidéken csinálhatok zenés, kosztümös darabot, komédiát, stúdióban izgalmas kortárs elõadásokat rendezhetek, és mindezt egy helyen.

– Székesfehérváron elõször vállal funkciót. Miért választotta épp a Vörösmartyt?
– Ez a város eddig valamiért kimaradt az életembõl. Fura sorsszerûségek vezettek ide. Volt egy fantasztikus székesfehérvári születésû tanárom, aki sajnos már nem él. Jávor Ottónak hívták, õ volt az irodalomtanárom a gimnáziumban. Jóval több volt, mint irodalomtanár. Szellemi mentorom volt, abban a nagyon képlékeny idõszakban, ami egy kamasz fiatalembert jellemez. Végtelen bölcsességgel és érzékenységgel adott tanácsokat az életben, az olvasmányaimban. Olvasta a verseimet, késõbb eljárt a rendezéseimre. Hallatlanul sokat köszönhetek neki. Halála után teret neveztek el róla Székesfehérváron, és ez a tér pont a színházzal szemben van. A tér névadó ünnepségén tiszteletét tette az egykori osztályunk képviseletében egy kis csapat hajdani diák – mert nem csak mi szerettük õt, de mi is a kedvenc osztálya voltunk. Én nem lehetem ott, mert élet-halál harcot vívva, épp kómában feküdtem egy fertõzõ agyhártyagyulladás miatt. Nem sok esélyem volt a túlélésre. Az osztálytársaim, abban bízva, hogy mégiscsak felépülök, hoztak nekem a kórházba egy kis követ, amire ráírták: „Székesfehérvár”. A dátum már elmosódott.
– Felépültem, és a követ az íróasztalomra tettem, hogy emlékeztessen erre a szép gesztusra. Ott volt, ott figyelt ez a kõ éveken keresztül. Eltelt 4-5 év. A budapesti Új Színházban, ahol mûvészeti vezetõ voltam, igazgatóváltás történt, és én tudtam, hogy nekem ott nem lesz maradásom. Kerestem a helyemet, szabadúszó lettem, és nem tudtam, mitévõ legyek. Akkor a színház gazdasági ügyintézõje megkérdezte, miért nem pályázom meg Székesfehérvárt. Én úgy tudtam, ott már rég eldõlt kié az igazgatói poszt, de, mint kiderült, érvénytelenítették a döntést, és újra kiírták a pályázatot. Hazamentem, ránéztem erre a kõre, ami évek óta üzen nekem, talán itt lenne az ideje mindezt komolyan venni! Így történt, hogy elkezdtem ezzel a pályázattal komolyan foglalkozni. Lehet, ha ez a kõ nincs az asztalomon, mindez nem történik meg.

– A sokszínûségét a munkássága is visszaigazolja: színház, saját darabok, filmezés, opera az Erkelben – mesélne kicsit ezekrõl is?
– A sokféleséghez való ösztönös vonzódásom valóban tükrözõdik abban, hogy a színház mellett a film, a színházon belül, a próza mellett az opera is nagyon intenzíven jelen volt és jelen van az életemben. A filmezést eleinte kalandként fogtam fel, fõiskolásként sok vizsgafilmben szerepeltem színészként, amit nagyon élveztem. Bekerülve a filmezés világába, nagyon is vonzott. Ennek is köszönhetõ, hogy számos televíziós filmet és -játékot rendeztem. Ezekre jó szívvel emlékszem vissza, és nagyon fontosak az életemben.
– Késõbb – mivel azt láttam, hogy a rendezõk életének és energiájának túlnyomó többségét az vitte el, hogyan vadásszon pénzt a filmjeire, feladtam a filmes karriert. Az énképembe egyszerûen nem fért bele, hogy saját magamat menedzseljem pénzért.
– Mivel jellemzõen képekben látok, a kép, mint kifejezõeszköz, továbbra is bennem élt, így ez a filmszerû látásmód továbbra is elkísér, tetten érhetõ a darabjaimban is. Sokszor úgy is tekintek ezekre, mint színpadi filmekre. A legutóbbi munkám a „Kafka a tengerparton” például kifejezetten egy ilyen színpadi film lett. De ezt nem csak én mondom, mások, külsõ szemmel ösztönösen is megérzik.
– Az énem másik része zenés. Ez is emberi kapcsolatokhoz köthetõ. Prózai rendezõként végeztem ugyanis a fõiskolán, azonban a mi osztályvezetõ tanárunk – Békés András – nem prózai rendezõ volt, hanem az Operaház fõrendezõjeként dolgozott. Egész életében szeretett volna prózai rendezõket is tanítani, és ez éppen akkor adatott meg neki, amikor én oda jártam. Az operaházi kötõdésnek köszönhetõ, hogy fantasztikus tanáraim voltak, olyanok, mint például Nádasdy Kálmán, a magyar operarendezés, operapedagógia és rendezõpedagógia nagy alakja, vagy például Petrovics Emil, a zenetörténet egyik kiemelkedõ alakja. Alapvetõen nekik köszönhetem, hogy elkezdett az opera és a zenés színház világa érdekelni.
– Petrovics Emillel mindvégig jó barátságot ápoltam, mire befejeztem a fõiskolát, õ az Operaház fõzeneigazgatója lett, és ebben a státuszában hívott meg életem elsõ opera rendezésére. Ez volt Richard Strauss Salome-ja, épp 30 évvel ezelõtt. Most temettük el – nyáron játszottuk utoljára a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon – ezt a darabot, mely 30 évig szerepelt az Operaház mûsorán. Ez tehát a története az én szorosan vett prózai rendezõi attitûdöm oldalirányú kilengéseinek.

– Egy vidéki városban szerteágazóak az igények is. Hogyan tükrözõdnek vissza ezek az ön színházában? 
– Elég hamar szembesül azzal az ember, hogy minden vidéki színháznak van egy bérletstruktúrája, ami rendszerint leképezi a nézõi elvárásokat, vagy épp beidegzõdéseket, melyek aztán egy színházat körbevesznek. Székesfehérváron – számomra nem túl kedvezõ módon – a színházlátogatók másfajta színházra vannak trenírozva. Évtizedeken keresztül itt egy rendkívül népszerû, magas színvonalú zenés színjátszás mûködött. Mi ezzel szemben egy prózai színjátszást, az irodalmi értékekre koncentrált színházat szerettünk volna megvalósítani, mert ilyen rendezõk vagyunk. Azért a többes szám, mert Bagó Bertalant, Hargitai Ivánt, Horváth Csabát, a színház mûvészeti vezetésének tagjait soroltam most, akik egyben a színházunk rendezõgárdája. Tehát a mi rendezõi beállítódásunk alapvetõen különbözött attól a színházi elvárástól, ami a székesfehérvári színházat jellemezte elõttünk. Nagy kérdés volt, hogy ezen lehet-e változtatni. Tulajdonképpen a mi ittlétünk, itt maradásunk forgott kockán. Ma már úgy látom, hogy igen is sikerült nagyon sok embert megszólítanunk, olyanokat, akik korábban nem jártak színházba. Persze voltak olyanok is, akik csalódtak ebben, mert máshoz szoktak, és nem voltak kíváncsiak arra, ami itt történik. De az emberek túlnyomó többsége mégis csak nyitottá vált erre a típusú színházra. És ami számomra a legnagyobb személyes elégtétel, hogy egyre többen, és évrõl évre egyre növekvõ számban jönnek olyanok, akiknek korábban nem volt bérletük, vagy egyáltalán nem jártak színházba.
– A másik érdekes vonás: elmesélték nekem, mondták, vegyem számításba, hogy egy magára valamit adó székesfehérvári polgár, ha jó színházat akart látni, akkor felutazik a fõvárosba. Ott válogathat a jobbnál jobb színházakban. Ma már – szerénytelenség nélkül mondhatom – nem érdemes beülni az autóba, és a budapesti csúcsforgalomban tülekedni egy jó színházért. Jó színházat, ha nem jobbat láthat Székesfehérváron. A társulatunk is az egyik legjobb az országban. Ezt ma már sokan felismerik. Ahogy boldogan vállalja magának minden székesfehérvári a VIDEOTON-t, ugyan úgy magukénak érzik a színházukat is, tudják, az õ színházuk az egész országban jegyzett és megbecsült színházi mûhely. E mögött persze rengeteg munka van, és nagyon sok tehetséges ember, hiszen éppen ezzel értük el azt, amit elértünk.

– Hogyan élte meg a kitüntetését?
– Arról sem tudtam, hogy felterjesztettek. Amikor májusban megkaptam az értesítõ levelet, õszintén meglepett, és természetesen nagyon örültem. Mindig jól esik, ha az ember pozitív visszajelzést kap arra, hogy amit csinál, az másoknak is fontos. Az emberben sok kétely van az alkotói pályán. Kell az, amit én csinálok? Jól csinálom, amit csinálok?  Ezek a típusú kitüntetések pontosan ezekre a kételyekre adnak választ, megerõsítés. Ennél többet nem is nagyon lehet kívánni.

– A Közép-Dunántúlon mennyire jellemzõ, hogy együtt dolgozik több színház?
– Nem mondanám, hogy bevett gyakorlat, sõt! Pedig kézenfekvõ a gondolat, hiszen itt vannak a színházak egymástól kõhajításnyira. Veszprém, Komárom, Tatabánya közel vannak egymáshoz, mégis, ha megpróbálkozunk egy koprodukcióval, akkor az olyan bonyolult, hogy az a hétköznapok logisztikájában jelentkezõ pokoli mennyiségû plusz feladatot jelent. Mindig hangsúlyozzuk, hogy dolgozzunk együtt, de, ha néha-néha tetõ alá is jön egy ilyen együttmûködés, utána nem nagyon kíván az ember még egyet.
– Ettõl még képesek vagyunk együtt gondolkodni, és ezt meg is tesszük, de a napi életben ez a fajta együttmûködés sokkal inkább az emberi kapcsolatok tartásában merül ki. Ismerjük egymás elõadásait, járunk egymás színházába, vagy adott esetben vendégjátékként meghívjuk egymás darabjait. Ez a fajta kapcsolattartás mûködik. Egy mélyebb és magasabb rendû kapcsolattartás, egy közös produkció valahogy nem bír megszületni.

– Õsbemutatók egész sora következik a Vörösmartyban. Kaphatnánk egy kis ízelítõt ezekbõl?
– Éppen próbáljuk, és számomra ez az egyik legkedvesebb, Sobor Antal: Perelj, Uram! címû darabját. A véletlenek sorozatának köszönhetõ, hogy ezt a helytörténeti szempontból is értékes darabot színre vihetjük.
– Két évvel ezelõtt meghívtak Csákvárra a Magyar Kultúra Napjára, hogy mint az Ember tragédiája rendezõje, mondjak pár mondatot. Emlékszem, hogy egy nagyon barátságtalan, meglehetõsen hûvös, tipikus szocreál mûvház dísztermében ültünk, nagykabátban, és a polgármester kedvesen szabadkozott a mostoha körülmények miatt, de örömmel mesélte, hogy rövidesen gyönyörû, új mûvelõdési házuk lesz. – „Milyen jó lenne, ha majd a székesfehérvári színház nyitná meg” – mondta. Én ezt eltettem az agyamban, és meg is ígértem, hogy számíthat ránk.
– Tavaly kaptam Román Károly özvegyétõl egy küldeményt – Román Károly Sobor Antalnak volt tanár-író barátja és kortársa – azzal, hogy a férje meghalt, és az íróasztalában találta ezt a géppel írt példányt. Elküldi nekem, mint színházigazgatónak, hátha látok benne fantáziát. Belelapoztam, és õszintén szólva nem tudtam letenni. Az meg aztán különösen szíven ütött, hogy Csákberény és Nagyigmánd településeken lejátszódott valódi 19. századi tragédiát feldolgozó színdarabról volt szó. Akkor hirtelen minden összeállt bennem: itt van egy történet két ártatlanul kivégzett papról, 1849-bõl, akik itt laktak Csákberényben, és Nagyigmándon lõtték agyon õket -, Csákváron meg épül egy új mûvelõdési ház, amely vár minket egy méltó nyitóelõadással. Felhívtam a polgármestert, hogy mit szólna, ha az új intézményüket a csákberényi papok történetével nyitnánk meg. A polgármester történetesen történelem tanár, jól ismerte ezeknek az embereknek a történetét, és lelkesen igent mondott. Megszületik ez az õsbemutató októberben, és az új mûvelõdési ház – jövõ év tavaszán – ezzel a színdarabbal nyit. Mi ez, ha nem csoda?

Cseh Teréz