Simon Dániel kapta Veszprém Szabad Sajtó díját
– Mikor döntötted el, hogy a médiában szeretnél dolgozni?
– A döntés nem egyik napról a másikra született meg bennem. Sokáig két egészen különböző irány között vacilláltam: a gyógyszerészet és a kommunikációs pálya is érdekelt. Végül a családom biztatása is erősen hatott rám, így az utóbbi mellett döntöttem. Ők talán előbb látták bennem azt, hogy a történetek, az emberek, a megszólalások és a nyilvánosság világa közelebb áll hozzám, mint én magam akkor gondoltam.
– Azóta sok esztendő eltelt. Emlékszel még az első, megjelent írásaidra?
– Az első igazán meghatározó interjúmat sosem felejtem el. Sterbik Árpád kézilabdakapussal készítettem, aki hosszú évek után akkor tért vissza Veszprémbe. Már önmagában az is különleges pillanat volt számomra, hogy egy legendás sportemberrel beszélgethettem, ráadásul abban a városban, amelyhez az ő pályafutása is ennyire erősen kötődik. A történet később szinte sorsszerűen folytatódott. Évekkel később, amikor Sterbik Árpád visszavonult, az erről szóló döntését egy exkluzív interjú keretében
– még a klubja hivatalos bejelentése előtt -, nekem mondta el először. A beszélgetést azonnal szemlézte az országos sajtó, ami fiatal újságíróként óriási visszaigazolás volt a számomra.
– Mit adott neked a veszprémi közeg? Mennyire határozza meg ma is a munkádat?
– Veszprém számomra nem egyszerűen helyszín, hanem kiindulópont és viszonyítási alap. Itt nőttem fel. Itt sportoltam, itt kaptam meg az első szakmai lehetőségeimet, és itt tanultam meg igazán, mit jelent közösségben gondolkodni. Ez a város nagyon sokat adott nekem: emberi kapcsolatokat, történeteket, bizalmat és feladatokat. Közel egy évtizeddel ezelőtt mindenfajta komolyabb tapasztalat nélkül kaptam lehetőséget a Bakony-Balaton Média Kft.-nél. Tóth Gábor, Hajas Bálint és mentorom, Zatkalik Dávid bizalmat szavaztak nekem, ez pedig olyan alapot jelentett, amelyre azóta is igyekszem lelkiismeretesen építkezni. Az ember ezt nem felejti el.
– Ahogy azt sem, hogy a helyi nyilvánosságban dolgozni különleges felelősség, mert itt nem névtelen történetekről írunk, hanem olyan emberekről, akikkel nap mint nap találkozhatunk. Veszprém megtanított arra, hogy egy város ereje a közösségeiben rejlik. Azokban, akik csendben dolgoznak, építenek, teljesítenek, sokszor mindenfajta különösebb elismerés nélkül.
– Fiatalabb korodban milyen sportágakban próbáltad ki magad?
– A sport nagyon korán az életem részévé vált. 2011-ben, amikor Veszprémben megalakult a futsalcsapat, kapusként csatlakoztam az utánpótláshoz. Az U15-ös korosztálytól kezdve végigjártam a ranglétrát, később pedig a felnőtt, NB I-es csapat tagja is lehettem 2017 és 2019 között. Ez az időszak rengeteget adott. Nemcsak sportolóként, hanem emberként is. Megtanultam, mit jelent egy közösséghez tartozni, mit jelent felelősséget vállalni másokért, és azt is, hogy egy csapat életében nem csak azok a pillanatok fontosak, amelyek a nézők előtt történnek. Sokszor a háttérben végzett munka, a hétköznapi fegyelem, az egymás iránti bizalom az, ami igazán megtart egy közösséget.
– Felsőoktatási tanulmányaim miatt végül felhagytam az aktív játékkal, de nem szakadtam el a klubtól. Nem sokkal később kommunikációs vezetőként térhettem vissza. Vagyis abból a közösségből, amelyhez gyerekként, kapusként csatlakoztam, később olyan szereplő lettem, akire a klub már vezetői feladatokat is rábízott. A csapat történetének első, görögországi Bajnokok Ligája-szereplésén például az elnökség és a vezetőség engem kért fel arra, hogy csapatvezetőként legyek az együttes mellett.
– Ez számomra nemcsak szakmai feladat volt, hanem nagyon erős érzelmi visszacsatolás is: mintha bezárult volna egy kör, miközben valójában egy új fejezet kezdődött. Ezért is gondolom, hogy a sportújságírásban, a sportkommunikációban nem lehet kívülállóként hitelesen megszólalni. A sportnak van egy saját nyelve, ritmusa, belső világa. Aki átélte az öltöző csendjét, a vereség utáni csalódottságot, a győzelem utáni felszabadultságot, az talán érzékenyebben tudja megmutatni mások történeteit is.
– Pályafutásod első állomásai – a TV2 Akadémián szerzett sportújságírói oklevél, a TV2 Médiacsoportnál és a Digi Sportnál töltött gyakornoki időszak, majd a veszprémi Bakony-Balaton Média Kft.-nél végzett munka – azt mutatják, hogy ez a te világod. Mit jelentenek számodra ezek a mérföldkövek? Minek tulajdonítod eddig elért sikereidet?
– Elsősorban a bizalomnak tulajdonítom őket. A sport számomra valóban több, mint téma. Közeg, nyelv, közösségi élmény és emberi történetek sora. Amikor Kiss Balázs olimpiai bajnokkal készíthettem portréfilmet, vagy amikor egy nehéz időszakban sikerült kamera elé hívni dr. Csík Zoltánt, ezek nem pusztán szakmai teljesítmények voltak számomra. Sokkal inkább annak a bizonyítékai, hogy ha az ember tisztelettel, felkészülten és őszinte érdeklődéssel fordul mások felé, akkor olyan történetek is megnyílhatnak előtte, amelyek egyébként rejtve maradnának.
– A videósorozataim esetében az a fontos, hogy ezek az anyagok képesek voltak közelebb hozni a nézőkhöz azokat az embereket, akik Veszprém sportéletét, közösségét, identitását építik. Egy olimpiai bajnok, egy sportvezető, egy edző vagy egy fiatal tehetség története mögött mindig ott van az ember. Engem ez érdekel igazán. Ha egy riport után valaki másként néz egy sportolóra, egy edzőre, egy közösségre vagy akár saját magára, akkor már volt értelme dolgozni rajta.
– A Veszprém-Balaton Európa Sportrégiója kommunikációjában is fontos szerepet vállaltál, kistérségi roadshow keretében népszerűsíthetted a programot.
– Ez nemcsak egy eseménysorozat, hanem lehetőség arra, hogy megmutassuk: a sport közösséget épít, példát ad, és valódi kapaszkodót jelenthet a fiataloknak. A roadshow záróeseménye ebből a szempontból valóban történelmi pillanat volt.
– Már önmagában az is különleges, ha egy olimpiai bajnok áll ki a gyerekek elé, de amikor három kivételes sportember egyszerre osztja meg a gondolatait kitartásról, kudarcról, újrakezdésről és győzelemről, annak egészen különleges ereje van. Több ezer gyermeknek tarthattam motivációs előadást meghívott sportolók bevonásával, és ezek a találkozások sokszor nagyon mély nyomot hagytak bennem. Nemcsak arról szóltak, hogy elmondunk néhány inspiráló gondolatot, hanem arról is, hogy egy-egy kisebb településen élő gyermek is érezze: az ő álmai is fontosak.
– A program valódi értékét nemcsak a megtett kilométerekben vagy a résztvevők számában lehet mérni, hanem azokban a pillanatokban, amikor egy gyermek először mer nagyot álmodni. Ha ezekből a találkozásokból akár csak néhány fiatal több hittel, több önbizalommal vagy nagyobb elszántsággal megy haza, akkor már volt értelme az egésznek.
– Mesélj a rendezésedben készült RISE című motivációs kisfilmről. Az alkotás Birnbauer Botond veszprémi paraúszó és edzője, Hencsei László küzdelmeit, valamint nem hétköznapi megoldásait mutatja be. Mit jelentett számodra a filmkészítés folyamata?
– A RISE számomra sokkal több volt, mint egy kisfilm vagy egy pályázati munka. Egy olyan történetet dolgozhattunk fel, amelyben egyszerre van jelen a bátorság, az emberi méltóság, a küzdelem és a közösség felemelő ereje. Birnbauer Botond és Hencsei László története azért különleges, mert nem sajnálatot kér, hanem figyelmet. Nem a nehézségekre mutat rá, hanem arra, hogy a mozgás, a sport és egy megtartó közösség hogyan képes utat nyitni ott is, ahol először talán falakat látunk. A film legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy a nehézségek a mozgás és a közösség erejével leküzdhetők.
– A sportban ott rejlik az erő, mely felemel. A forgatás közel egy hónapon át zajlott, társadalmi munkában, több mint száz önkéntes közreműködésével. Ez önmagában is megható tapasztalat volt. A térség sportegyesületei régi barátként fogadták Botondot és Lászlót, és mindenki, aki feltűnik a filmben, önmagát alakítja. Ettől lett igazán hiteles az egész. Nem díszleteket építettünk, hanem valós közösségi energiákat mutattunk meg.
– Operatőr-vágó alkotótársammal, Máhl Kornéllal mindketten úgy éreztük, hogy ez a munka bennünket is formált. Ritka pillanat, amikor egy film nemcsak elkészül, hanem közben közösséget is teremt maga körül. A RISE ilyen volt. Benne van mindaz, amit Veszprém-Balaton Európa Sportrégiója 2026 képviselhet: hitet, összefogást, emberi tartást és azt az üzenetet, hogy a sport nemcsak eredményekről, hanem felemelkedésről is szól.
– A nemzetközi fődíjat nyert kisfilm a hitvallásodat is pontosan tükrözi. A sajtónapi ünnepségen úgy fogalmaztál: újságíróként az elsődleges feladatod láthatóvá tenni azokat, akik a reflektorfény árnyékában, csendben építenek, teljesítenek és helytállnak a mindennapokban. Vagyis azt tartod az egyik legfontosabb küldetésednek, hogy a háttérből magasba emelj másokat. Jól értjük ezt?
– Igen, talán ez áll a legközelebb ahhoz, amit a munkám lényegének érzek. Újságíróként, kommunikációs szakemberként és rendezőként is azt keresem, hogyan lehet láthatóvá tenni azokat az embereket, akik nem feltétlenül kérnek figyelmet, mégis megérdemlik azt. Mert a reflektorfény árnyékában nagyon sokan dolgoznak csendben: edzők, sportolók, önkéntesek, közösségépítők, tanárok, szakemberek, családtagok, háttéremberek. Ők sokszor nem szerepelnek címlapokon, mégis rajtuk múlik, hogy egy város, egy klub, egy közösség valóban működik-e. Számomra az az egyik legszebb feladat, hogy őket is megmutassam.
– A RISE nemzetközi fődíja természetesen nagy elismerés, nekem a legnagyobb értéke mégsem maga a díj, hanem az, ha a film iránytűként szolgálhat azoknak, akik a nehézségek között keresik a kiutat, de egyelőre még nem látják, merre induljanak. Ha egy történet erőt ad valakinek, ha egy gyermek egy roadshow után először mer nagyot álmodni, ha egy nézőben megszületik a felismerés, hogy nincs egyedül, akkor a munka elérte a célját. Én abban hiszek, hogy a sajtó nem hatalom, hanem szolgálat. Nem fegyver, hanem híd. Nem zaj, hanem muzsika. A belső iránytűm pedig az, hogy a háttérből próbáljak magasba emelni másokat. Ez nem látványos szerep, de számomra éppen ettől szép!
Csathó Barna