Géczi János – író, költõ, szociográfus – Veszprém

Idén jelent meg a veszprémi Cholnoky-család történetét feldolgozó, mozaikos szerkezetû nagyregénye, most pedig saját kertje históriáját írja Géczi János, a Veszprémben író és alkotó költõ-író, a Pannon Egyetem Antropológia és Etika tanszékének tanszékvezetõ docense.

A vár fokán álló tanszéki irodájában fogad egy meglehetõsen hosszú éjszaka után, amikor az olimpiai bajnok amerikai evezõs csapat magyar származású tagjával, Susan Franciával szervezett beszélgetést legkiválóbb és kitartó tanítványai számára. Géczi János különleges figurája az irodalmi életnek. Olykor feltûnik Veszprémben néhány évre, majd ugyanolyan természetességgel a háttérbe vonul, mint mondja, sosem akart a közéletben jelen lenni, sem a mûvészetbõl élni, mindig is egy tisztességes és szolid tanári pályát képzelt el magának. Ezért sokat tett, a szegedi egyetemen végzett kutató biológusként, antropológusi diplomát szerzett, mert úgy véli, az élet- és természettudományokat nem lehet nem intézményes körülmények között megtanulni.
– Egy összetett és hasznos szakmára készültem – vallja be õszintén, felmerült gondolataiban a természetfilmezés, többek között ezért is került 1978-ban Veszprémbe, az UNESCO és a Magyar Kormány által alapított Országos Közoktatási Intézetbe, ahol a ’80-as évek végéig biológus szerkesztõként dolgozott.
– Ebben az idõszakban kezdtem el érdeklõdni, majd mélyebben foglalkozni az európai mûvelõdéstörténet néhány fontos kérdésével, ekkorra halmozódott fel bennem a kellõ háttértudás – mondja, és magyaráz – nem kell ehhez több, mint másokat olvasni, de ehhez a fél egyetemi könyvtárnyi irodalomhoz kell és 15-20 év.
Azóta, bár több városban is megfordult – elõbb egy fõvárosi kutatóintézetben, majd a pécsi, és a budapesti Képzõmûvészeti Egyetemen dolgozott – veszpréminek vallja magát, itt vett és alakított ki magának egy kertes házat, és mindig ide jár haza, hol Brüsszelbõl, hol Kínából, hol éppen Paloznakról. Egyetemi oktatói megbízatását és állását Pécsett kapta nevelés- és mûvelõdéstörténet oktatására, ahova mind a mai napig óraadóként visszajár. Ezzel párhuzamosan dolgozhatott ki egy mai napig mûködõ oktatási programot az akkori Képzõmûvészeti Fõiskola számára, ahonnan szintén nem tudott elszakadni. Veszprémben nagyon sokáig inkább költõként, íróként, posztmodern alkotóként ismerhették, oktatóként csak késõbb, 2004-tõl, amikor a Pannon Egyetem tanszékvezetõ docense lett.
– Barátaimmal és mestereimmel a kilencvenes évek elején indítottunk útjára egy neveléstudományi folyóiratot, az Iskolakultúrát, ami mára az egyik legismertebb, referált, havonta megjelenõ pedagógiai periodikává vált – meséli az azóta is fõszerkesztõ költõ. Ennek a körébõl került a Veszprémi Egyetemre Kamarás István olvasáskutató, aki antropológia, etika, és társadalomismereti szakot dolgozott ki s létrehozott egy európai viszonylatban is unikális tanszéket. Nyugdíjazásakor utódjaként a szakalapítástól vele együtt dolgozó Géczit szerette volna látni a tanszék élén, aki igent mondott az egyetemi meghívásra, és így került vissza a hosszú kitérõ után a királynék városába.
Írásaihoz mindig is különféle volt az olvasók viszonyulása. Nyitottságán, szókimondóságán, nyílt problémakezelésén sokak meghökkentek, sokmûfajúságát pedig többen vonzónak találják, õt ez a széles regiszterhasználat teszi különlegessé. Elsõ szociográfiái rengeteg szakmai és irodalmi újítást hoztak, melyeket mára elfogadott a szakma és az irodalom, de igazából azokról a témákról, amiket feszegetett nyíltan csupán a rendszerváltás után lehetett beszélni. Szakirodalmi publikációi alapján követhetõ, több mint 20 éve a nem intézményes tudásátadás egyes európai formáit kutatja, ezen belül is gyakran egy-egy alakzat, például a rózsa sorsát figyeli, amelyrõl több tudományos monográfiát írt. – Nagyon kevés olyan szimbólum van a világirodalomban, amely a civilizáció kezdetétõl fogva a mai napig minden kultúrában benne van, és minden földrajzi-kulturális térségben eltérõ módon jelenik meg.
A új évezredben két-három kisebb verseskötete, esszékötetei jelentek meg, valamint 50 éves korára válogatott verseibõl adott ki a Kortárs Kiadó egy bõséges összeállítást. Az utóbbi években azonban egyre termékenyebbé vált, tavasszal jelent meg Tiltott Ábrázolások Könyve címmel a veszprémi Cholnoky-család életének feldolgozása, mellyel szerkesztõként és mûvelõdéstörténészként 25 éven keresztül foglalkozott. Életmûvét az ezredforduló elõtt öt kötetben megjelentetõ Orpheusz Kiadó jövõre tervezi az utóbbi négy-öt év verseinek egybeszervezését, és Veszprémrõl írt esszéisztikus mûveit is szeretné csokorba szedni.
– Három éve dolgozok valamin – avat be mûhelyének titkaiba – egyelõre nem tudom, mi is lesz a címe ennek a szövegfolyamnak, melyben a saját kertem történetét jegyzem föl. 16-17 fejezet készült már el, ezek mindegyike megjelent irodalmi folyóiratokban. Még kell hozzá egy-két év, és talán addigra összeáll a csoportkép – ígéri. Természetesen a mû nem csak a kertrõl, hanem azokról az eseményekrõl szól, melyekrõl a hortus falai – kívülrõl és belülrõl – mesélni tudnak, egyfajta belakható mikrokozmoszról. Úgy érzi, mintha megint egy olyan korszak jött volna el, ahol csak a magánéletnek lehet értelme és jelentõssége.
– Távgyalogló vagyok. Nem ijedek meg attól, ha hosszú ideig nincs eredménye annak, amiért dolgozom. Ami az irodalmi tevékenységemet jelenti, nagyon figyelem honlapomat – melynek naponta 20-25 olvasója van – és látom rajta, mi az, ami elkezd fontossá válni ismeretlen olvasóim számára. Verseimet általában éjszaka, ezt a kerti szövegegyüttest inkább hajnalban olvassák legtöbben – osztja meg velem megfigyelését, majd levonja a konklúziót – egy- másfél éves olvasói kémlelés után tudja csak megmondani, mi lesz majd a könyvbõl, összeáll-e, érdemes lesz-e befejezni. Hogy a tanszéki tevékenység sem eredménytelen, abban ugyancsak bizakodom.

Mátyus Tamás