Élõ kapocs Pápa és a Somló-hegy között
Borbély Lajos festõmûvész, rajztanár. 1990-tõl 10 éven át a szakigazgatásban dolgozik, mint mûvelõdési csoportvezetõ, majd osztályvezetõ. Emellett néhány évig még óraadó tanár a helyi gimnáziumban. A Pápai Nemzetközi Játékfesztivál egyik szülõatyja, a rendezvény fõ szervezõje mintegy 10 éven át. Saját szellemi terméke a város és a Somló-hegy, mint az ország legkisebb történelmi borvidékének összekapcsolása. 1997-tõl Pápa város felveszi a „Pápa a Somló Bor Városa” címet, és irányításával megszervezik az ugyanilyen névre hallgató borfesztivált. Emellett folyamatosan alkot, kiállításokat szervez, alkotómûhelyeket hív életre. Az éppen most nyugdíjba vonuló festõvel – persze most is munka közben – Pápa legszebb kiállítóhelyén a Somogyi Galériában találkoztunk.
– Honnan és mikor indult az Ön pályafutása?
– 1948-ban Kemeneshõgyészen születtem. Édesanyám nõi szabó, vagyis alkotó ember volt. Kedvessége, nyitottsága, kommunikációs képessége egyszerûen rám ragadt. Már a kezdetektõl rajzoltam. A divatlapokban kézzel készült modellek voltak, én is ilyeneket rajzoltam az édesanyámnak. Tizenkét éves voltam, amikor édesapám kikönyörögte A. Tóth Sándor festõmûvésznél, hogy befogadjon a szakkörébe. Oda ugyanis csak felnõttek jártak. Sándor bácsi sohasem rajzolt bele a munkáinkba, csak a rajzlap sarkába csinált egy skiccet, s ott magyarázta el a hiányoságokat. Késõbb rájöttem, ez egy nagyon jó és fontos pedagógiai fogás, mert ha az ember belerajzol az alkotó munkájába, azt többé már nem fogja sajátjának érezni.
A Képzõmûvészeti Fõiskola grafikai szakára jelentkeztem, de nem sikerült elsõre a felvételim. Legközelebb már a rajz-földrajz szakot is megpróbáltam, s Pécsre felvettek.
Tanárként válogathattam hová menjek dolgozni, Pápán hiányszak volt az enyém. Végül a zárda épületében mûködõ iskolát választottam, s 21 évig tanítottam abban az épületben földrajzot, majd késõbb már kizárólag rajzot. Ezzel párhuzamosan tíz évet a Petõfi Gimnáziumban is dolgoztam óraadóként. Rengeteg tanítványom volt, akiket szerencsére sikerült megfertõznöm a képzõmûvészettel. Azt szoktam mondani, hogy a rajz „világnyelv”. Én akármerre jártam, a rajz segítségével mindig meg tudtam értetni magam.
– Meglehetõsen sok területen kellett helytállnia. Maradt ideje alkotni?
– Ezen úgy segítettem, hogy öt éve például kitaláltam, csinálok egy mûvésztelepet. Ezt a képzõmûvész kört A. Tóth Sándor vezetett egészen a haláláig. 15-20 fõs alkotócsoporttal egy héten át délelõttönként emberi aktokat festettünk, délutánonként pedig kint a szabadban, a belvárosban alkottunk. Hihetetlen termékenyek tudtunk lenni, egy hét alatt akár tíz szép munka is összeállhatott. Egy másik ilyen – A. Tóth Sándor-féle – felújított ötletem a Pápai Tárlat volt, az, hogy csináljunk kollektív kiállításokat. A lényege az volt, hogy az adott évben készült friss alkotásokat vigyük zsûri elé.
Önálló kiállításaim csak ötvenéves koromtól vannak. Persze addig is kiállítottam, de az az igazság, hogy a barátaim gyakorlatilag széthordták a mûveimet. Ha megtetszett nekik valamelyik, egyszerûen elajándékoztam. Aztán a jubileumi kiállításomhoz már úgy kellett visszakönyörögnöm közülük néhányat. Azóta nagyon ügyelek arra, hogy mindig legyen kiállítási anyagom, 40-50 kép, lehetõleg friss munkákból.
Nyugdíjasként pedig – ha lehet – szeretnék még többet tenni ezen a téren, s szeretnék tágabb teret biztosítani az amatõr alkotóknak is. Ez ugyan nem az a szint, amit a képzett mûvészek tudnak produkálni, ám nagyon fontosnak tartom, hogy az értelmes szabadidõ eltöltésére létrejött civil szervezõdéseket jobban megbecsüljük, segítsük.
Cseh Teréz