Elõször Veszprémben, a szépségfesztiválon találkoztam személyesen M. Nagy Józseffel. Nemcsak szobraiból, hanem egyéniségébõl is sugárzik az emberség, a humanizmus – ráadásul jó kedélyû, nagy mûveltségû, és humornak sincs híján. Akkor éppen egy ciprusi tárlatra készült, amelyen azóta túl van, most pedig egy tavaszi, Japánban rendezendõ kiállítás foglalkoztatja. A meghívólevél már megvan, „mindössze” az anyagi hátteret – amely több millió forint – kell valahogy összehozni. A világszerte ismert faszobrásszal veszprémi mûtermében beszélgettünk.

– Talán kezdjük egy rövid önéletrajzzal!
– Ukkon születtem, 1943-ban. Apám csendõrtiszt, édesanyám pedig amerikai – magyar, kettõs állampolgár volt, így az ötvenes években „érthetõ módon” gyakran változott a lakóhelyünk. Sopron, Pereszteg, Pétfürdõ, Várpalota – egyszóval belaktuk a fél Dunántúlt. Húszon egypár éve aztán végleg letelepedtem Veszprémben. Iskoláimat Pétfürdõn, Székesfehérváron, Veszprémben és Budapesten jártam ki, civilben építész üzemmérnök a szakmám.

– Hogy lettél szobrász?
– Mindig is az szerettem volna lenni. Állítólag jól rajzoltam, és Pétfürdõn Újhelyi Gábor festõmûvész – tanár fedezett fel, és bátorított. Tanítása az érettségiig elkísért. A tanár úrnak hatalmas mennyiségû, nagyméretû reprodukciója volt a világ legszebb mûvészeti alkotásairól, mindent megmutatott, elmagyarázott. Olyan alapokat kaptam, hogy a bíztatás mellett nem is lehettem más, mint mûvész! Teleki tanár úr és Búza Barna szobrászmûvész mellett még Szíjj Rezsõ történész, családunk barátja volt rám nagy hatással. Két szép lánya volt, én meg kamasz kölyökként hógolyóval dobáltam õket. Sikerült is betörnöm a házuk ablakát! Rezsõ bácsi nem kiabált velem, hanem behívott, és a kezembe nyomott egy könyvet azzal, hogyha ezt másnapra elolvasom, nem árul be apáméknak! Aztán szinte naponta kaptam újabb – és újabb könyveket. Indexen lévõket, történeti munkákat – úgyhogy alapos „kiképzésben” részesültem. Tizennégy évesen fogtam elõször vésõt a kezembe, és harminc éve nincs polgári foglalkozásom, a faszobrászatból, a faszobrászatnak élek.

– Szép dolog a függetlenség, a mûvészi szabadság…
– Nem volt azért ez egyszerû dolog. Kezdetben nem fogadott be a Képzõmûvészeti Alap. Elõször azt mondták, hogy amit csinálok, az iparmûvészet. Aztán meg népmûvésznek tituláltak! A hatvanas években tört meg a jég, amikor Debrecenben, a Kisplasztikai Biennálén elsõ díjat kaptam. Akkor fogadott be szakma. Az anyagi függetlenséget egyébként úgy tudtam elérni, hogy a hetvenes években geodétaként az orenburgi gázvezeték építésén dolgoztam, és havi húszon valahány ezer forintokat tudtam hazaküldeni.

– Mi a különbség a fafaragás, és a faszobrászat között?
– A faragó talál egy fát, aztán megfaragja, amit az anyag kínál. Énnálam a gondolat van meg elõször, kutatok, utána olvasok a dolgoknak, néha évekig tart a felkészülés egy-egy szobor elkészítésére. Lerajzolom az elképzelésemet, elkészítem a makettet, utána állok neki a faragásnak. A szabadtéri alkotásokat tölgybõl, a belsõ térben elhelyezendõket (vad) éger-, cseresznye- vagy hársfából készítem el.

– Melyik szobrodra vagy a legbüszkébb?
– Rengeteg köztéri szobrom van felállítva, csak Veszprémben vagy 15-20, Tatabányán 6-7, templomokban is vagy 20. Talán az itteni, Magyarok Nagyasszonya templomban elhelyezett három méter magas Boldogasszony szobromat emelném ki, amelyet egy darab fából, pótlás nélkül faragtam ki. Dr. Szendi József, Veszprém századik püspöke és elsõ érseke szentelte fel, és tõle kaptam az M. elõnevet. Ez annyit tesz, hogy mester. Addig Nagy József Antalnak hívtak, azóta büszkén viselem az M. Nagy József nevet!

Veér Károly