Beszélgetés Rácz Attila igazgatóval

Veszprém újra rákerülne az ország színházi térképére

A 2006-2007-es színházi évad indulása kapcsán kerestük fel a Veszprémi Petõfi Színház igazgatóját, aki tavaly augusztus elsejétõl tölti be ezt a posztot. Rácz Attila táncos, koreugráfus, a Közép-Európai Táncszínház egyik alapítója, a Dunaújváros Táncszínháza alapító mûvészeti igazgatója, aki 2005-ben a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét is megkapta, Kõváry Katalin mûvészeti vezetõvel és Egressy Zoltán irodalmi vezetõvel az oldalán irányítja a színházat.

– Milyen elképzelésekkel vágtak neki a nagy kalandnak, a Petõfi Színház vezetésének?
– Mûvészeti oldalról megfogalmaztuk, hogy egy vidéki színháznak nem lehet specializálódni, hanem helyes arányt kell találni a könnyed, ám igényes daraboktól a komoly szellemi izgalmat okozó produkciókig. Ezen törekvésünk megvalósításában sokat segít a Latinovits Játékszín, amely a kísérletezések, újítások, a speciális elõadások színtere. A helyi közönség igényei alapján tehát egyaránt meg kell szólítanunk a gyermekeket, a fiatalokat és a felnõtteket is. Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem igazán rózsás ma a színházak anyagi helyzete. A fenntartó Veszprém megyei Önkormányzat értékelte pályázatunkban azt, hogy célul tûztük ki a hatékonyabb mûködést. Ennek keretében gondot fordítunk az ésszerûbb anyaggazdálkodásra, például nem kell minden darabhoz vadonatúj díszlet, a régebbiek egyes elemei felhasználhatók újra. Díszlet- és jelmezmûhelyünkben a hatékonyabb létszám és munkaóra kihasználás jegyében bérmunkákat vállalunk más színházaknak; asztalosaink, nõi-férfi varrodánk, festõink így plusz bevételhez juttatnak bennünket januártól. Ezekre a lépésekre szükség is van, hiszen át kellett alakítanunk a munkaszerzõdéseket, színészeink az új rendelet értelmében vállalkozókból közalkalmazottak lettek, így bérterheik komoly kiadást jelentenek.

– A nem várt nehézségek ellenére a múlt kötelez…
– Így igaz. A Petõfi Színház – fõleg a 70-es, 80-as években – rendszeresen mutatta be magyar szerzõk új darabjait, kísérleteirõl, elõadásairól legendákat meséltek. Célunk nem lehet más, mint hogy Veszprém újra felkerüljön az ország színházi térképére. Valamikor a frissen végzett színészek, rendezõk vidéken kezdték pályafutásukat, ahol mindent kellett játszani, rendezni, így óriási rutinra tettek szert, amit késõbb Budapesten, vagy a filmvásznon kamatoztathattak. Ez lendületet, lehetõséget adott a vidéki színházaknak. Az elmúlt század utolsó évtizedében azonban gyengültek ezek a tendenciák, ez az egészséges vidékre áramlás visszafogottabb lett, csökkentek az anyagi lehetõségek is. Így nagyon sok színházban feladták a korábbi törekvések nagy részét. Szûkült a kínálat, elmaradtak például a gyermekdarabok, nem a legigényesebb produkciók kerültek színpadra, túlzottan a szórakoztatás felé fordultak. Mindenkit szorított az anyagi kényszer, azt nézték, mit lehet elhagyni. Egy-egy sikerdarab bevételeibõl próbálták kigazdálkodni a komolyabb elõadások költségét. Ez aztán azt hozta magával, hogy egyre kevesebb lett a szellemi izgalmat okozó darab, a nézõk száma pedig fogyni kezdett. Veszprémben is mintegy hétezer bérlettulajdonos pártolt el a színháztól. Ez a folyamat szerencsére mára megállt. Mi úgy gondoljuk, hogy egy teátrumban nem lehet versenylogika alapján gondolkodni, hanem hosszú távon kell építkezni. Azt tudjuk tenni, hogy maximális igényességgel, szakmaisággal állunk neki a munkának. Egy-egy elõadásban mindennek benne kell lenni – megfelelõ próbaszámnak, díszletnek, jelmeznek, társulatnak – amit az igényel.

– Mitõl lesz jó egy színház? Lehet-e ellenfele a tévének, mozinak, DVD-nek?
– A tömegmédiumok atomizálják a közönséget, személytelenné teszik a produkciót. A színházban emberek játszanak embereknek, itt hús-vér módon átélhetõ közös élmény születik estérõl estére. Ott, abban a pillanatban jön létre az elõadás. A jó színház mindig a lét alapproblémáit feszegeti, így nemcsak a kellemes idõtöltés a cél. Egy jó musical is lehet ilyen, például a kaposváriak Csárdáskirálynõje tudott beszélni aktuális korkérdésekrõl. A darabokat az interpretáció minõsége kelti életre, az erre való nevelést már gyermekkorban el kell kezdeni. A színház a „kimûvelt emberfõk” számára mond valamit, akik értenek a nyelvén, ki tudják bontani az absztrahációs síkokat. A rendezõ és a színész feladata, hogy ezeket az üzeneteket élménnyé tudja fogalmazni a közönség számára. Egy Amerikában készült antropológiai tanulmány kimutatta, hogy az értõ színházi nézõk között nagyobbak a problémamegoldó, helyzetelemzõ, mûveltségi mutatók. Mindezek alapján én optimista vagyok, hiszen munkánkról pozitív visszajelzéseket kapunk a közönségtõl.

– Mik az idei évad elképzelései?
– Évadnyitó bemutatónk Molnár Ferenc: Színház címû három egyfelvonásosa volt. Novemberben a Három a kislány címû daljátékkal kedveskedünk nézõinknek, majd karácsony elõtt mutatjuk be Andersen Hókirálynõjét, amely a gyermekeknek szóló zenés mesejáték. Az évad õsbemutatója egy új magyar darab lesz, januártól játsszuk Egressy Zoltán Baleset címû „álomthrillerét”. Márciusban Osztrovszkij Vihar-ja, áprilisban pedig Katajev Bolond vasárnap címû zenés vígjátéka következik. Folyamatosan színpadon marad a Vitéz Bátor címû táncmesejátékunk. A Latinovits Játékszínben már bemutattuk Szép Ernõ: Ádámcsutka címû, önéletrajzi fogantatású darabját. Már próbáljuk Sultz Sándor Igézet-ét, amely Vajda János szerelmének Ginának, és feleségének, Rózának küzdelmét mutatja be. Harold Pinter: A gondnok címû drámája, és Kováts Kristóf zenés játéka, a Kék veréb, melyben Marlene Dietrich és Edith Piaf barátsága a téma, a jövõ év elsõ felében kerül színpadra. Új kezdeményezésünk a Petõfi Zsöllye, amelynek keretében egy-egy elõadás után (elsõként a Molnár Ferenc darab volt ilyen) a közönség kötetlen körülmények között találkozhat az alkotókkal, szereplõkkel. Ez tehát a párbeszéd, a kommunikáció, a társas élet terepe, a színház közösségépítõ funkciójának hordozója. Hisszük, hogy a Petõfi Színház Veszprém identitásképzõ eleme, egy olyan imázst hordoz, amirõl a város, a megye soha nem mondhat le!

– Ezen gondolat jegyében emlékeztek szeptember elején a legendás színészkirályra is…
– Latinovits Zoltán 1971-73 között dolgozott Veszprémben, idén lenne 75 éves, és harminc éve távozott az élõk sorából. A kettõs évforduló úgy látszik csak nekünk jutott eszünkbe! A háromnapos emlékezés keretében levetítettük az Isten hozta õrnagy úr!, az Utazás a koponyám körül és egyetlen megmaradt, rögzített színházi felvételként a Mario és a varázsló címû filmeket. Pályatársak, barátok (Bujtor István, Eperjes Károly, Jordán Tamás, Moór Marianna, Meszléry Judit, Joós László, Ács János, Bakody József) igyekeztek felvillantani a nagy egyéniség mûvészetét, hatását. Gajdos József színháztörténeti elõadása, Hiller István szakminiszter üdvözlõ leve méltatta Latinovitsot. Mindhárom este a Nivegy-völgyi Borok Házában kötetlen vacsora és borkóstolás mellett, Vallai Péter vezetésével beszélgettek mûvészeink és a veszprémi közönség. Úgy gondolom, méltóképpen emlékeztünk a magyar színház- és filmmûvészet egyik legkiemelkedõbb alakjára!

veér