Több, mint negyven éve tanít egykori középiskolájában

– Beszéljünk a kezdetekről. Honnan érkeztél, hogyan indult a pályád?
– Egy Pápa melletti kis német faluban, Bében születtem és gyerekeskedtem. Felmenőim tisztességes földművelők voltak, német anyanyelvűek, de már nagyon régóta magyarnak vallották magukat. Két öcsém van, akik jó néhány évvel fiatalabbak nálam. Mindent szerettem csinálni, amit abban az időben a falusi gyerekek, de leginkább futballozni; időm nagy részét a falu melletti réten, a „Páskomon” focival töltöttem. A másik nagy szenvedélyem az olvasás volt, ha egy jó könyv akadt a kezembe, még a labdát is képes voltam elfelejteni.
– Általános iskolába, alsóba Bébre, felsőbe pedig a szomszéd faluba, Csótra jártam. Keveset foglalkoztam a tanulással, de így is jó tanuló voltam, s az iskola után magától értetődőnek tűnt, hogy a legerősebb pápai gimnáziumban, a Türrben tanuljak tovább. Eredményeim itt már korántsem voltak olyan jók, mint az általánosban, mert már otthon is kellett volna készülni, ám az én erőfeszítéseim többnyire kimerültek abban, hogy a táskámban átpakoljam a cuccokat. Az engem igazán érdeklő tantárgyakból persze így is elég jó voltam ahhoz, hogy felvegyenek a Szombathelyi Tanárképző Főiskola (akkoriban így hívták) magyar – népművelés szakára.
– Egy év felejthetetlen kalocsai katonáskodás után itt kezdtem meg tanulmányaimat. Itt sem a tanulmányi átlagommal tűntem ki, még egy-két utóvizsga is becsúszott (népművelésből, pedagógiából), viszont nagyon jó csoportba kerültem, olyan, mára már nevet szerzett kiváló emberekkel kötöttem barátságot, mint Dobos István, Veér Károly vagy Zsigmond Dezső. A magyar, főleg az irodalom tanulásával persze itt sem volt problémám, sőt végzősként Gozsdu Elekről szóló dolgozatommal nívódíjat nyertem az 1981-es Országos Tudományos Diákköri Konferencián. Konzultáló tanárom, példaképem Lőrinczy Huba volt, a kitűnő Márai-kutató, akinek nagyon sokat köszönhetek.
– A főiskola elvégzése után Pápán kezdtem el dolgozni. Két éven át szakmunkásképzőben tanítottam magyart, majd 1983-ban a Türr Gimnáziumba kerültem. Azóta is itt tevékenykedem, tavaly februártól már nyugdíjasként, de lényegileg teljes állásban.
– Nem elégedtél meg a magyar szakkal, egyetemet végeztél, ledoktoráltál, és felvetted a németet is.
– Ez alatt az időszak alatt persze sok más is történt velem. Szereztem még két diplomát: magyarból az ELTE-n elvégeztem a kiegészítő szakot, a Veszprémi Egyetemen pedig a német szakot. Az ELTE-n doktori címet szereztem, kacérkodtam a tudományos pályával is, utamat Lőrinczy Huba mellett Csűrös Miklós, Nagy Miklós és Németh G. Béla egyengették. De nem lett belőlem irodalomtudós. Egyrészt az irodalomtudomány egész másfele kanyarodott, mint gondoltam. Másrészt sokkal jobban foglalkoztatott abban az időben a rendszerváltás, mint az irodalom.
– Itt Pápán 1988-ban már FIDESZ-t alapítottunk, független újságot adtunk ki, melynek én lettem a főszerkesztője. Ez a közösségi elkötelezettségem, mondhatni mániám, később is megmaradt: voltam a pápai német önkormányzat vezetője is. Tíz éven át, 2005-től 2015-ig a helyi Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke lehettem. Rengeteg programot, jó kezdeményezést valósítottunk meg akkoriban. Némettáborokat, előadásokat, kirándulásokat szerveztünk, és a német nemzetiségi oktatás is az én időmben indult útnak városunkban.
– Ami a magánéletemet illeti, kissé későn találtam meg a páromat (csak 2002-ben nősültem meg), de megérte várni. Azóta is boldog házasságban élek némettanár hitvesemmel, aki egy fiúval és egy lánnyal ajándékozott meg.

– A Türrbe jártál középiskolába, és ide tértél vissza tanítani. Miért pont az alma matert választottad? Mit jelent neked ez az iskola?
– Szerencsém volt a Türr-rel, életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy visszakerültem ide. Elmondom majd, hogy miért, előtte azonban hadd szóljak néhány szót az ide kerülés körülményeiről. Amikor Szombathelyen végeztem, nem hirdettek meg Pápán magyartanári állást, ezért első munkahelyem a városi művelődési ház volt, mely a várkastélyban működött akkoriban. 1981 augusztusában két hetet töltöttem itt, aztán rajtaütésszerűen felmondtam. Miért? Mert felvettek egy másik fiatalembert is, és mint megtudtam, őt középfokú végzettséggel kinevezték, míg engem csak szerződéssel alkalmaztak. Rendes fiú, s nem mellesleg jó KISZ-káder volt az illető. Ez húzódott meg a háttérben, és nekem annyira bántotta az igazságérzetemet, hogy azonnal búcsút intettem az intézménynek, és mint kiderül a népművelésnek is.
– Szerencsémre az Acsády Ignác Szakmunkásképző Intézetnek sürgősen szüksége volt magyartanárra, így felvettek oda. Jól éreztem magam abban az iskolában is. Lelkes voltam, a diákokkal jól kijöttem, onnan datálom az első osztályomat. A diákok egy része villanyszerelőnek, a másik fodrásznak tanult, és ma is emlegetik azt a háromnapos soproni, szombathelyi kirándulást, amely összekovácsolta a társaságot. Rendszeresen megtartották az osztálytalálkozókat, a legutóbbit, a 40 éveset épp tavaly nyáron.
– Nos, innen kerültem én a Türrbe 1983-ban, egy üresedésnek köszönhetően. Kiváló tanári kara volt abban az időben az iskolának. Számos nagyszerű, neves tanáregyéniség a matematika szakos igazgatótól, Varga Józseftől kezdve az egykori Eötvös-kollégista történelemtanáron, Varju Dezsőn át a kémia-biológia szakos kiválóságig, Pénzes Ferencig.
– Magyarból is ott volt még, és nyugdíjasként visszatanított egykori osztáyfőnököm, Csapó Gyula, akinek nagy szerepe volt abban, hogy ezt a pályát választottam. A tantárgy szempontjából persze akkor már a munkaközösségvezető, Szabó István játszotta a legnagyobb szerepet. Érdekes egyéniség volt ő, sok tekintetben zseniális. Felülmúlhatatlanul volt képes több oldalról körbejárni egy műalkotást.
– Ma a tanfelügyelet és a minősítés kiismerhetetlen labirintusában szeretettel emlékezem vissza a szakfelügyelőnkre, Kemény Géza bácsira. Tudós ember volt, emellett költő, aki úgy gondozta a tantárgyat ahogy kell: megkérdőjelezhetetlen felkészültséggel, humánusan, segítőkészen.
– Mellettük több fiatal kolléga is érkezett az iskolába abban az időben. Igyekezett mindenki felvenni a ritmust, úgy emlékszem, valamennyiünk számára fontos volt, hogy jól teljesítsünk, és hogy a diákok felnézzenek ránk, szeressenek bennünket.

– Gondolom több generáció került ki a kezed alól.
– Igen, ahogy telt-múlt az idő, osztályok, nemzedékek váltották egymást. Először csak azt vettem észre, hogy valakinek a húgát, öccsét is tanítottam. Majd arra lettem figyelmes, hogy diákom volt az apja is. Most meg már nemegyszer azt kell elkönyvelnem magamban, hogy hiszen ennek a tanulónak a nagymamája osztálytársam, iskolatársam volt. Egy-egy új osztály esetében év elején föl is szoktam mérni ezeket a viszonyokat. Már csak azért is, mert a Türr erejét részben ez adja, ez a szellemiség. Az itt szerzett szellemi élmények láthatatlan köteléke összekapcsol bennünket. Nem is szeretném szavakban megfogalmazni, de egy esetet elmesélek, talán közelebb visz hozzá. Mintegy 20 évvel ezelőtt történt. Magyarórát tartok az első emeleti zsibongóból nyíló tanteremben. Egyszer csak bekopognak. Az igazgatónő áll az ajtóban egy nagyon idős bácsival. Elmondja: a bácsi osztálytalálkozóra érkezett, melyet az utóbbi időben minden évben megtartottak. De most már csak egyedül jött. Nem él már egyetlen osztálytársa sem. Ez volt az osztálytermük… Szívbe markolóan megható jelenet volt, számomra is meg a diákok számára is…

– Manapság egyre kevesebben választják a tanári pályát, és a felhozatal sem az igazi. Mi lehet ennek az oka, és te miért lettél mégis tanár?
– Amikor én tanárképzőbe jelentkeztem, még sokkal magasabb volt a pálya presztizse, mint ma. Nem azért, mert jól meg voltak fizetve a tanárok, mert akkor sem voltak, hanem más okok miatt. Részben azért, mert az értelmiség aránya sokkal kisebb volt, mint ma, a felsőoktatási intézményekben csak nagyjából annyi diákot képeztek ki, amennyire a munkaerőpiacon szükség volt, ezért aztán mindenhová többszörös vagy sokszoros volt a túljelentkezés. Ha jól emlékszem a szombathelyi tanárképzőre is négyszer annyian pályáztak, mint ahányat felvehettek. Az én gimnáziumi osztályomból is nagyon sokan jelentkeztek tanárképzőbe vagy tanítóképzőbe.
– Én főként két ok miatt tettem. Egyrészt elsőgenerációs értelmiségiként nem nagyon láttam más mintát magam előtt, a családban is csak ilyen értelmiségiek voltak, a két tanítónő nagynéném. Másrészt pedig azért, mert nagyon szerettem olvasni, lényegében ez volt az egyetlen olyan dolog, amelyet sohasem hanyagoltam el, hanem kitartóan ragaszkodtam hozzá. Ráadásul jó is voltam magyarból, és tanáraimnak köszönhetően szerettem ezt a tantárgyat.
– A mai helyzet meglehetősen összetett. Valóban kevesen jelentkeznek pedagógusnak, és közülük sokan nem is tartoznak a jobbak közé. A természettudományos tantárgyak már-már katasztrofális helyzetben vannak. Hogyan jutottunk ide? Nagy szerepe van ebben a pénznek, hiszen a rendszerváltozás után kinyílt az olló, és a pedagógusok anyagi szempontból a perifériára kerültek, emellett igazán karriert sem lehetett itt befutni, mert az igazgatóság vagy az igazgatóhelyettesség – valljuk meg – nem az, kivált egy olyan szituációban, amikor az igazgató jogainak nagy része a tankerületekhez került.
– S éppen itt lehet megragadni a pálya presztizsromlásának másik magyarázatát. Ha visszatekintek az elmúlt 40 esztendőre, szinte mindvégig tombolt a reformdüh, ám az átalakítások túlnyomó része inkább rontott a helyzeten. A legjobb példa erre a tanfelügyeleti önértékelési és a minősítési rendszer bevezetése 10 évvel ezelőtt. Ezek – abban a formában, ahogy megvalósultak – körülbelül annyit értek, mint Rejtő Jenő Vucli Tóbiásának önműködő villamosjegye: bonyolult, érthetetlen és végcéljában semmiféle tekintetben sem praktikus… Azóta már változtattak, finomítottak a rendszeren, és nemrég a fizetések is javultak valamelyest, sokkal előbbre azonban nem jutottunk. Továbbra is óriási veszélyben van az oktatás jövője. Én erről írtam is jó néhány éve egy cikket, Szakadék felé címmel, amely a honlapomon érhető el: https://www.hauberkaroly.hu/?page_id=899

– Számos könyvet, és elektronikus könyvet írtál, valamennyi a tanítványaidat segíti. Eddig hiányoztak ilyen anyagok? A diákok használják a könyveidet?
– Határozottan azon a véleményen vagyok, hogy amit az elmúlt nagyjából egy év alatt létrehoztam, többségében hiánypótló munkának tekinthető, és persze használják is, elég nagy a honlapom látogatottsága és digitális könyveimre is sokan kíváncsiak. Az egész egy régi tervem megvalósulásával kezdődött. Megírtam A verselemzés iskolája című könyvet, melynek fülszövegét is én írtam, és az ott olvashatókat abszolút komolyan gondoltam. Idézem is: „Milyen könyvet tart kezében az olvasó?  A szerző szándéka szerint olyat, amely lépésről lépésre haladva, konkrét példákon mutatja be a lírai művek megközelítésének lehetőségeit. Amely szakmailag igényesen, egyszersmind érthetően és érdekesen vezet be a versértelmezésbe. Olyan kötetet, amely megmutatja, hogyan közelíthetjük meg egy-egy alkotás témáját, szerkezetét, hangzását, szóhasználatát, mondatszerkesztését, képalkotását, a beszélő pozícióját és a keletkezés körülményeit. S amely segít az értékelésben, és vezérfonallal szolgál a dolgozatíráshoz is. Olyan művet, amely eddig magyar nyelven mind az oktatásból, mind a versszerető olvasók könyvespolcáról hiányzott. Pedig ott a helye.”
– Szóval megírtam ezt a könyvet, és elküldtem több illetékes kiadónak is, s vártam a lelkes fogadtatást. De nem ez történt. A kutya sem volt kíváncsi rá, azok pedig, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megnézzék, és adott esetben felkarolják az efféle kiadványokat bele sem kukkantottak. Kb. egy év telt el ezzel a feszült várakozással, amikor másokat is megkerestem. Szerencsére voltak, akik segítettek. Kiemelném közülük Fűzfa Balázst a kiváló irodalomtörténészt, Farkas Csabát a szombathelyi Szülőföld Könyvkiadó vezetőjét és Hoppál Péter országgyűlési képviselőt, aki akkoriban kulturális államtitkárként tartotta méltónak a támogatásra A verselemzés iskoláját, melyet – hadd legyek szerénytelen – ma tankönyvként használnak pl. az ELTE magyar szakos hallgatói.
– De az egész azzal kezdődött, hogy a könyv kiadásakor falakba ütköztem, és úgy döntöttem, nem esem letargiába, hanem előre menekülök. Így született meg a honlapom, ahol számos anyag segítheti a tájékozódást és az érettségire való felkészülést. Az IRODALOMTÖRTÉNET mappa 20 diasorozata középiskolai tankönyvként is használható. AZ IRODALOMTUDOMÁNY KÖZÉRTHETŐEN diasorozatai bemutatják a műfajokat, a stílusirányzatokat és a verstant. Kidolgozott tételeket, írásbeli útmutatókat találunk az ÉRETTSÉGI mappában. 2022 óta digitális kiadványokat is megjelentetek. A 77 táblázat a magyar nyelv és irodalom tanulásához, tanításához, amely teljesen új formában foglalja össze a középiskolai anyagot. Az új érettségihez nemrég digitális hármaskönyvet adtam ki, melynek a napokban megjelent a ráadáskötete is: a 2×66 irodalmi feladatlap megoldással.

– Több kitüntetés birtokosa is vagy, a szakma mellett Pápa városa is elismerte munkádat. Melyikre vagy a legbüszkébb?
– Nem tennék közöttük különbséget. Mindegyiknek egyformán örülök, mert olyanok terjesztettek fel és találtak rá méltónak, akik tudják ki vagyok, és ismerik a munkámat. A Pápa Város Díszoklevele, az Eötvös József-díj és a Magyartanárdíj egyformán megtisztelő számomra, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ugyanaz maradtam, aki eddig voltam, legfeljebb több kötelezettséggel: méltónak is kell maradnom ezekhez az elismerésekhez.

– Nyugdíj után is folytattad a munkát. Meddig tervezed a tanítás folytatását?
– Tavaly február 7-én töltöttem be a 65. életévemet. De ugyanúgy dolgozom, mint annak előtte, sőt, ami könyvek létrehozását illeti, talán még intenzívebben. Egyelőre még nem nagyon érzem az idő súlyát, ezért nem mondanék itt évszámokat. Inkább azt, hogy addig szeretnék még tanítani, amíg mindhárom feltétel teljesül a következők közül: 1. Szeretem csinálni 2: Teljes értékű munkát vagyok képes végezni 3. Szükség van rám. Mihelyt az egyik mögé vastag kérdőjel kerül, felkészülök a befejezésre. Ami persze a tanítás természetéből adódóan nem máról holnapra következik be, mert az embernek kötelezettségei is vannak a diákokkal szemben. Ha lehet, szeretném majd megnyugtatón lezárni a megkezdett munkát, és akiket lehet, akiket érdemes, elvinni az érettségiig.

Veér Károly