Kasza László és a veszprémi állatkert mítosza

Az átadásról így ír a Középdunántúli Napló, az MSZMP Veszprém Megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja:
Megnyílt a veszprémi állatkert

A Kittenberger Kálmán Növény – és Vadaspark teljes pompájával várja a megnyitó ünnepséget. A gyönyörû völgy kétoldalán díszõrséget állnak a fenyõfák. Az állatkert bejáratát képezõ erdélyi faragású kapufán két kecses szarvas köszönti a látogatókat. A kopjafán még rajt a lepel, apró úttörõk állják türelmesen félkaréjba. Frissítõ- és cukorkaárusok állják el az utat. A hegyoldal, ez a természetes tribün tele van nézõkkel. A vörös kavics szinte izzik az augusztusi hõségben. A székek már-már megteltek, a pártszervezet, KISZ, tanács képviselõivel. Itt vannak a szovjet városparancsnokság küldöttei is. Begördülnek az autók, megérkeznek a budapesti vendégek, a kormány küldöttei, az ifjúsági szervezetek képviselõi, Kittenberger Kálmán özvegye és a Budapesti Állatkert igazgatója. A Himnusz hangjaira vigyázba merevedik a munkásõrség, a zászlók megremegnek, Kasza elvtárs, a Járási Úttörõ Szövetség titkára megnyitja az ünnepséget, és átadja helyét Tóth Ferencnek, a városi KISZ szervezet titkárának. Tóth elvtárs köszönti a vendégeket, köszönetet mond annak a mintegy négyezer veszprémi dolgozónak, akiknek munkája nyomán létrejöhetett a vadaskert. Külön kiemeli a Veszprémi Köztisztasági Vállalatot, Sneider Jenõ, Keresztes György elvtársakat, Nagy Vince bácsit és a Jutasi, valamint a Szabadi szovjet harcosokat. Nádor György elvtárs, a Magyar Úttörõk Szövetsége elnökségének képviseletében köszönti a szülõket, gyermekeket. Balassa Gyula miniszterhelyettes elvtárs szólal fel, majd dr. Anghi Csaba, a Budapesti Állatkert igazgatója elismerését fejezi ki azért a magas kulturális színvonalért, mellyel az állatkert megkezdte hivatását. A világon négyszáz állatkert van, Magyarországon a budapesti után ez az egyetlen, mely méltó erre a névre. Dr. Boros István a Természettudományi Múzeum fõigazgatója megemlékezik az Afrika-kutató Kittenberger Kálmánról, a vadaskert névadójáról. Méltatja az állatvilág kutatása során elért eredményeit, kitartó munkáját. Balassa Gyula miniszterhelyettes elvtárs elvágja az állatkert bejáratát elzáró szalagot, és átadja azt rendeltetésének. A kapu kitárul, a közönség kicsit kíváncsian, kicsit meghatottan elindul a nyírfakorláttal szegélyezett utakon. A mókusok, rókák, õzikék, a lihegõ kismackó, a sok-sok madár és állat érdeklõdve nézeget vissza. Ismerkednek, és hálásan köszöntik a nekik otthont nyújtó veszprémieket.
XIV. évfolyam-181. Szombat, 1958. augusztus 02.

Volt egyszer egy csimpánz
Böbe elõélete…
„1963 márciusától tartózkodtam Guineában, ahol egy kis afrikai városka részére vízmûvet építettünk. Március végén kollégáimmal együtt nagy vadászatra kaptunk meghívást. Én is kaptam puskát, de mert nagyon szeretem az állatokat, inkább a fényképezõgépem vittem magammal. Már bent jártunk az erdõben, amikor egy hatalmas nõstény csimpánz bukkant fel, nyakán kapaszkodó kicsinyével. Kétségbeesve próbált menekülni, de az egyik vadász golyója leterítette. Kicsinye sikoltozva rázta anyját, költögette, szemébõl könnyek peregtek. Nagyon megható volt a kis majom kétségbeesése, szóltam hát a fõvadásznak: adják nekem a kis majmot, haza akarom vinni. Természetesen odaadták. Amikor közelebb mentem, riadtan nézett rám könnyes szemeivel, de nem szaladt el, hanem odabújt anyja mellére. Elkezdtem simogatni, beszéltem hozzá, de legalább húsz percig tartott, míg le tudtam venni halott anyjáról. A társaság tovább ment, én a nyakamba kapaszkodó kis majmot azonnal elneveztem Böbének. Ha letettem és elszaladtam tõle, kétségbeesve rohant utánam, és amikor utolért, sikítozva kapaszkodott a lábamba. A vadászatról hazatérve egy kamrába zártam, de Böbe nagyon éles eszû, tanulékony kis majomnak bizonyult. Rövidesen kiengedtem, de nem ment el, pedig ott volt az erdõ, Õ azonban csak mellettem érezte biztonságban magát. Ha otthon voltam, megengedtem neki, hogy bent maradjon, amíg írok. Mindent megfigyelt, felült az asztalra, a tollal telefirkálta a naplót, utána kitépkedte a lapokat. Ezt is tõlem látta, ugyanis még nem tudtam tökéletesen franciául, a piszkozatot ki szoktam tépni, és papírkosár hiányában a sarokba dobtam. Böbe megtanult üvegbõl inni, amikor pedig borotválkozás után a sarokba mentem mosakodni, máris ott ült az ablakban, tükörrel a kezében. Kente magát borotvahabbal, közben bele-beleharapott, a felét meg is ette”
Rózsavölgyi Imre visszaemlékezése (1981)

Ahogy Laci bácsi írt az állatokról…
Szarvaskaland
Úgy augusztus végén, szeptember elején történt, hogy egy kóbor kutya, egy este hogy, hogy nem, de behatolt az állatkertbe. Végiglopakodott a sétányokon, és könnyû zsákmányt sejtve, felmászott a szarvasok kerítésére és egy nagy ugrással bent termett a kifutóban. Itt nagy ugatással vetette magát a fiatal szarvasokra, akik rémületükben futni kezdtek. Jó futó a szarvas, de jó futó a kiéhezett, zsákmányra éhes farkaskutya is. Már-már úgy látszott, hogy sikerült elkapni az egyik fiatal szarvastehenet, mikor nagy dübörögve kitört a bokrokból Bandi, az öreg szarvasbika. A kutya észrevéve a fejét lehajtva, fújtatva közeledõ Bandit, abbahagyta a fiatal tehén üldözését, és a bikának akart rontani. Bandi, az Eger környéki erdõk tapasztalt és sok hasonló kalandjában részt vett bikája nyugodtan fogadta és védte ki a támadást, mely azzal zárult, hogy a szarva hegyére kapta a kóbor farkaskutyát és egy hatalmas dobással kirepítette a szarvaskifutóból. Ki, egészen a szúró kökénybokrok közé. Míg Bandi nyugodtan, komoly szarvasbikához méltóan intézte el a betolakodót, a szarvastehenek között hatalmas pánik keletkezett, és az egyik fiatal tehén nekiiramodva a kifutó kerítésének, azt elég könnyen átugorva, bebizonyította, hogy az erdeink ezen nemes vadjai mily jó ugrók. Ezután végigrohant a parkon, elrohant a nagy zajra a szarvasok felé igyekvõ éjjeliõr mellett, ki a nyitva levõ bejárati ajtón, egyenesen tovább átugorva a Séd patakot, pillanatok alatt elérte a Betekincsnek nevezett nyári kisvendéglõt. Itt szólt a zene, táncoltak a párok, mikor nagy robajjal berohant közéjük a szarvastehén. Volt nagy rémület. Az emberek pillanatok alatt helyükrõl felugráltak, a nõk többsége pedig az asztalokon keresett menedéket, a zenészek pedig, akik nem olyan rég még magabiztosan játszottak, beszaladtak a söntésbe. A megrémült szarvas pedig asztalokat, székeket felborítva, nagy sikongatástól kísérve rohangászott hol jobbra, hol balra, míg a nagy ijedségtõl kimerülve, remegve megállt. Ezt a pillanatot használta ki a vendéglõ három ügyes alkalmazottja és megfogta a székek és asztalok közé beszorult szarvastehenet, mely rövid idõ múlva visszakerült Bandi bika „védõ szárnyai”, illetve szarvai alá és megnyugodva pihenhette ki az átélt izgalmakat. A Betekincsben is helyre állt a rend. Az óvóhelyükrõl elõkerült zenészek ismét játszani kezdtek, a vendégek pedig napokig beszéltek, meséltek, ismerõseiknek, barátaiknak a számukra oly izgalmas szarvaskalandot.

Dömi
Dömi felnõtt mackóhölgyé nõtte ki magát, és kedvencévé vált a veszprémieknek.
Hozzászokott az állandó látogatottsághoz, és hogyha az nem volt, hiányoztak neki az emberek. Ezért történt az, hogy õsszel, mikor a park becsukta kapuit, Dömi állandóan nyugtalankodott és nem egyszer ügyesen kimászott a kerítésen. Az állatkert vezetõi attól való félelmükben, hogy a medve valami kárt okoz, és éppenséggel az sem szükséges, hogy Dömi mindennapos látogatása más állatok kifutójánál ki nem mondható izgalmat okozzon, elhatározták, hogy addig, amíg a kerítést biztonságossá nem teszik, becsukják a természetes barlangjába. Dömi megérezte, hogy valami készül ellene, és a hosszú huzavona után, 3 karéj mézes kenyér elfogyasztásával volt csak hajlandó a barlangjába beballagni. Kattant a zár, és Dömi bent maradt. Ezt egész napos hangos bömböléssel adta tudtául az állatkert lakóinak, mintegy tiltakozva ezen sértõ eljárás ellen. De Répási igazgató hajthatatlan maradt, Döminek a további intézkedésig a barlangban kellett lennie. Teltek a napok, a kerítés valami oknál fogva nem készült gyorsan, de viszont Dömi mindenki csodálatára a legnagyobb csendben volt. Elfogyasztotta a beadott élelmet és elvonult a barlang sötétjébe. A park személyzete pedig a sok munka miatt nem ért rá többször megfigyelni és abban a hiszemben voltak, hogy a Dömi tényleg nyugodtan van odabent. Pedig nem így volt, mert Dömi az õ mackó eszével elhatározta, hogy elõbb, vagy utóbb, de kiszabadul a szûk balangból. Igen ám, de hogy a vasrácsot még egy jól megtermett barnamedve sem tudta szétszedni, erre már az elsõ napon rájött, viszont megtapogatta a barlang falát, és azt tapasztalta, hogy az eléggé morzsalékos kõbõl van, és õ a falra felkapaszkodva, a hosszú körmû mancsával fejteni kezdte a barlang mennyezetét. Lassan ment az igaz, de ment, és a mintegy másfél méter vastag mennyezet átfúrása megtörtént. Már-már úgy látszott, hogy a medveszorgalmat siker koronázza, mert egy reggel kis lyuk keletkezett a mennyezeten, mely Dömi körmének nyomán egyre bõvült, és ha minden rendben megy, délre kint van a szabadban. De nem így lett, nem bizony mert Dömi ápolója és nevelõje, aki már kicsi kora óta foglalkozik vele – Oláh Laci bácsi – éppen a reggeli adagot vitte a medvebarlang felé, amikor arra lett figyelmes, hogy a kopár sziklafal tetején egy barna folt mozog, hol eltûnik a sziklában, hol kibújik. Arról fogalma sem volt, hogy az mi lehet, ezért nézte egy darabig, majd földre-téve Dömi reggelijét, felmászott a sziklára és akkor látta, hogy az a barna folt a medve mancsa, ahogy a résbõvítés közben hol kidugta, hol behúzta és a lyuk már akkora volt, hogy a feje is kifért. Ki is dugta, ha nem is teljesen, csak félig és nagyot nézett, amikor az elsõ pillantása az õt figyelõ ápolójára esett. És mint egy csínyen kapott kisdiák, hamar visszaereszkedett a barlangba. Pár nap múlva kijavították a kerítést és Dömi újra kint sétálhatott, de a látogatókat tavaszig nélkülöznie kellett.

Kasza László (1961)

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az örökösök – a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark dolgozóinak azon törekvése, hogy minden papírra vetett történetét, gondolatát õrizzék, és mindenki számára elérhetõvé tegyék. Ezek, s máshol megjelent írások közül válogattam össze azokat, amelyek talán jól mutatják Laci bácsi és az állatkert évtizedekig tartó közös útját, s ez a válogatás egészült ki egy interjúval, amelyben Pintér Júlia, Laci bácsi egykori munkatársa mesél arról, hogyan teltek a hétköznapok akkoriban.

Szabadkától Veszprémig
Kasza László 1921. szeptember 23-án született Szabadkán, ahonnan Budapestre került. Ifjúkorában vonzotta a Fõvárosi Állatkert, ahol munkát vállalt, s ahol egyre komolyabb feladatokkal bízták meg. Az élmény meghatározónak bizonyult, okleveles mezõgazda képesítést szerzett Sopronban, amellyel díjazás nélküli gyakornoki munkát vállalt a budapesti állatkert igazgatója mellett.

Pintér Júlia: – Egyszer bizalmasan elmesélte, hogy gyermekként mennyire irigyelte a pesti állatkert igazgatóját. Azt mondta, akkor döntötte el, hogy ha lesz rá lehetõsége, õ is állatkertigazgató lesz.

A háború azonban egy idõre eltérítette az állatoktól, s a frontról visszatérve Veszprémbe került sportvezetõnek. A járási Úttörõszövetség titkáraként az állatkert-alapítás ötletétõl, a megfelelõ helyszín kiválasztásán át, a közel ötezer ember bevonásával mindössze öt hónapos építkezésig mindenben vezetõ szerepet és sok feladatot vállalt.
Az elõkészítésrõl Kasza László saját feljegyzéseit olvashatjuk a veszprémi állatkert nem hivatalos honlapján:

Feljegyzés a 20 éves állatkert életébõl
„1957. november: Javaslattétellel fordultunk dr. Ditrói József Városi Tanács VB. tanácselnökéhez, Veszprémben hozzuk létre az Ország második állatkertjét. Tanácselnök Elvtárs elfogadta és megbízott, keressek megfelelõ helyet.
1957. novembertõl 1958. elejéig: Ekkori munkánk területkeresésbõl állt. Több javaslat született, az egyik, amely talán a legmegfelelõbb lett volna, az akkor teljesen üresen álló Danuvie épület, a vele lévõ nagy erdõséggel, – itt jelenleg a Videoton mûködik.
Majd javasoltam az elhagyott, de erre a célra nagyon jól megfelelõ katonai lõteret, és az Aranyos-kút völgyet. Ezeket a helyeket nem fogadták el.
1958. tavaszán kaptam értesítést, hogy a Fejes-völgy rendelkezésre áll. Ekkor kezdtem el az Állatkert szervezését.
A tervem elsõsorban az, volt hogy az elsõ ütemben a Kárpát–fauna, majd a második és a többi ütemben az egzotikus tájak állatvilágát mutatjuk be.
Segítõtársnak felkértem Nagy Jenõ gyógyszerészt, Papp Jenõ muzeológust, Mészöly Gyõzõt, és Héder Sándort.
A Fejes-völgy akkori nagyságához elkészítettük a tervet, melyet a Tanács elfogadott. Kivitelezé-sével megbízott. A Fejes-völgy akkori állapota: teljesen elhanyagolt, gondozatlan terület, hatalmas gödrök és szemétdombok, építési törmelék.
A völgy oldalaiban utat kellett vágni és az egész területet be kellett keríteni. Igen komoly feladatnak minõsült, mert erre a célra a Városi Tanács VB-nak semminemû anyagi fedezet nem állt rendelkezésre. Ekkor megkerestem Tóth Ferenc városi KISZ-titkárt, aki igen nagy lendülettel nagy odaadással ügyszeretettel állt rendelkezésemre és segített. Megmozgatta a város valamennyi KISZ-szervezetét. Igen nagy segítséget adott a Városi Pártbizottság. Valamennyi Vállalat vezetõjét felkérte a támogatásra. A vállalatvezetõk legmesszebbmenõkig segítettek fuvarral, szerszámmal, munkaerõvel. Tóth Ferenc KISZ-titkár felkereste a KOMSZOMOL-t. A Komszomol szintén vállalt társadalmi munkát az építésben, különbözõ földmegmunkáló gépekkel jöttek és rendezték a terepet.
Eközben különbözõ társadalmi szervekkel tárgyalásokat folytattam, állatházak felépítésére és a víz-, valamint villanyellátás ügyében. Mint már említettem, a Városi Tanácsnak nem állt anyagi fedezet rendelkezésére amivel a területet körbekerítessem, felvettem a kapcsolatot dr. Balassa Gyula miniszterhelyettes erdészeti fõigazgatóval, aki a területet bekerítette az erdõgazdaság költségére és ezenkívül több Erdõgazdaságnak felhívta a figyelmét, hogy az általam megadott rajzok alapján készítsék el az állatházakat. Felkérte a Keszthelyi Erdõgazdaságot, hogy stílusos fakaput készítsenek az épülõ állatkertnek.
Eközben a mellénk szegõdött társadalmi munkatársak a belsõ munkatársakkal Répási László, Oláh László, Nádai Sándor, Neubauer László, Molnár László, Császár István, Vetõ József, elkezdtük az állatok begyûjtését.
1958. júliusa. Az Állatkert bekerítése elkészült, úttörõk, KISZ-esek, a város dolgozói elkészítették a cserkelõutakat, a fõutat, az Erdõgazdaságok dolgozói bekerítették a területet, elkészítették a kifutók kerítéseit, az állatházakat.
Társadalmi munkatársaimmal begyûjtöttük azokat az állatokat melyek Hazánk jelenlegi területére jellemzõek.
Dr. Anghi Csaba professzor, a budapesti állatkert akkori igazgatója, aki kezdettõl fogva elvi támogatásban részesítette, majd állatokat is adott kihelyezésre az induláshoz. Így került hozzánk Maugli az elsõ farkas, – melyet sokéig lakásomon tartottam, – Ózdról hoztuk az állatkert elsõ barnamedvéjét, Dömét.
1958. augusztus elsõ szerdája: Árpási Károly által faragott Kittenberger kopjafa elõtt összegyûlt délután valamennyi társadalmi munkás aki az építkezésben részt vett – közel 1500 fõ – és a magyar Himnusz hangjai mellett avatta fel dr. Balassa Gyula miniszterhelyettes, Magyarország második állatkertjét.
Az Állatkert Kittenberger Kálmán Afrika és Ázsiakutató, valamint jó nevû híres vadász nevét vette fel. Az avatáson megjelent Kittenberger Kálmán özvegye is.
Az Állatkert a következõ állománnyal rendelkezett a megnyitáskor: 1 db farkaskölyök, 1 db barnamedve bocs, 2 db róka, 1 db borz, 4 db õz, 3 db szarvas, 6 db házinyúl, 2 db nyest, 1 db nyuszt, kb. 10 db fácán, kb. 10 db fogoly, 4 db vadkacsa, 4 db házikacsa, 2 db házilúd, 3 db egerészölyv, 2 db héja, 2 db vörösvércse, 2 db szarka, 2 db mátyásmadár, 1 db vaddisznó. …”

1963-1983 – Laci bácsi húsz éve az állatkert élén
Az állatkert 1962-ig többször gazdát cserélt, majd végül a városi tanács tulajdonába került. Kasza Lászlót 1963-ban nevezték ki igazgatónak.
A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark az õ vezetése alatt nem csak országos hírû lett, de nemzetközi szinten is elismerté vált. A nemzetközileg is megbecsült állatkerti szakembernek tekintett igazgató tervezte a hazai állatkertek jelentõs részét, de számos külföldi felkérésnek is eleget tett, segítette munkájukat tapasztalataival. Korát meghaladva jelentõs etológiai kísérleteket folytatott több állatfajnál, ezek közül kiemelkedõek a csimpánzokkal kapcsolatos megfigyelései.
Az állatkert területe tizenöt hektárra nõtt, az állatállomány pedig megsokszorozódott. A cél az volt, hogy minél többféle állatot bemutassanak. A hatvanas-hetvenes években igazán gazdag állományt sikerült Veszprémben összegyûjteni. Ebben az idõben – éppen 1963-ban, Kasza László kinevezésének évében került az állatkertbe a máig leghíresebb lakó, Böbe a csimpánz is. A vele végzett kutatások, a róla forgatott filmek és „festményei” által világszerte ismertté vált. Az elsõ magyar csimpánzbébi is Veszprémben látta meg a napvilágot.

Laci bácsi a már idézett 20 évet átfogó beszámolójában így foglalja össze az eredményeket:
„…1964-ben támogatást kaptam a Városi Tanács VB-tól gazdasági épület és vele gondnoki lakás építésére. … Közel másfél éves munka után a gazdasági elkészült, funkcionál. A gondnoki lakás elkészítéséhez segítséget adott a Bakony Mûvek építõbrigádja.
Az idõközben elavult házakat kezdtük felújítani, korszerûsíteni, kezdtünk újabb és újabb állatokat beszerezni. … Az Állatkert közben fejlõdött, új területek kerültek a parkhoz, új kifutók létesültek, új állatokat szereztünk. Így épült fel a majomház, oroszlánház, párducház, pumaház, bölénykifutók, medveházak stb. … Az új kifutók, új állatházak új és új állatokkal lettek telítve. Olyan állatokkal, melyeket nem csak a veszprémi Állatkertnek válik dicsõségére, hanem az Országnak is. Köztudott, hogy a veszprémi Állatkertben van Magyarország legnagyobb és Európa egyik legnagyobb csimpánzállománya. Magyarországon elõször a veszprémi Állatkert tud bemutatni gorillát. Magyarországon 60 év után elõször a veszprémi Állatkertben láthatott a közönség orángutánt.
Magyarországon jelenleg a veszprémi állatkertben látható hiúz, gepárd, szunda tigris, és kínai párducok.
A társadalmi összefogás mely az állatkertet létrehozta azóta nemcsak megmaradt, hanem növekedett és túlnõ a megye határán. … Ahogy növekedett a park, úgy nõtt az utak hossza. Eleinte minden utunk murvázva volt, mely sok kellemetlenséget, bosszúságot okozott a látogatóknak, esõzések után nagy gond és sok munka volt az újra murvázás. Egy utat kivéve, sikerült valamennyit lebitumeneztetnünk.
A látogató közönség, mely évrõl-évre nõ, ellátást is igényel. 1963-ban társadalmi munkában építettünk egy erdei kis vendéglõt, mely az akkori viszonyoknak teljesen megfelelt. Idõközben átadtuk a Vendéglátó Vállalatnak, aki azt üzemelteti, õk a vendéglõt korszerûsítették, de nagyobbítani nem tudták. Jelenleg mintegy fél millió látogató számára ez a vendéglõ kicsiny, annak ellenére, hogy kitûnõ személyzettel mûködik. … 1979-ben a Gulya-dombon megnyílik a háziállat rezervátumunk, ahová feltelepítjük a háziasított és házasítható állatokat, és azoknak a megüresedett helyén átalakítva újabb állatokat, pld zsiráf, fóka, foglalják el. Az állatkertünk évek óta a Mavadon keresztül komoly állatcseréket bonyolít le. Az állatcseréknek köszönhetõ, hogy állatállományunk nem évrõl-évre, hanem évente többször gyarapodik. Az állatcseréknél feltétlen hangsúlyoznunk kell, hogy értük semminemû valutát eddig még nem adtunk ki, a cseréket saját tenyésztésbõl, vagy hazai beszerzésünkbõl oldottuk meg, vagyis nemes valutát takarítottunk meg a népgazdaságnak.
Állatkertünk ismert Európában.
Sok parkkal van kapcsolatunk, állatkertünkben folyó tudományos megfigyelések, kutatások ismertek, elismertek úgy idehaza, mint külföldön. Ennek is köszönhetõ, hogy többször is hívnak elõadásokat tartani, kérik ki szakmai szakta-nácsaimat. Állatkertünk segített Magyarország több állatkertjének létrehozásában, pld. a nyíregyházi állatkert tervezéséhez, személyszerint vettem részt, készítettem terveket. Segítettünk sok állattal is. … Gyõr Város Tanács átszervezni készül a jelenlegi állatkertjét, melynek átszervezési munkáinak tervezésére szintén engem kértek fel. A Mezõgazdasági és Élelmezési Minisztérium a zánkai Úttörõvárosában létesítendõ kis állatkertjéhez illetve létrehozásához részvételemet kérte, nem rajtam és rajtunk múlott, hogy ez ideig ez nem valósult meg. … Állatkertünk egyik legnagyobb feladatának tekinti – Haszkovó város meghívására Haszkovóban voltam, megtekinteni azt a területet, ahol állatkertet kívánnak létesíteni – hogy a Haszkovóban építendõ állatkert részére több kg. súlyú tervet készítettünk s a teljes fénymásokkal ellátott tervet mi készítettük el és küldtünk el bulgár barátainknak.”

Pintér Júlia gondozóként dolgozott Laci bácsi mellett. Arról kérdeztem milyen ember volt, hogyan válogatta ki a munkatársait, milyen volt vele dolgozni.
– Nagyon gondoskodó, amolyan apatípus volt. Télen például rendszeresen elmondta, hogy öltözzünk fel rendesen, de arra is figyelt, hogy milyen a ruhatárunk, hogy a cipõnk ne ázzon be. Ha nagyon esett az esõ, akkor beküldött minket, amíg csendesedik. Emberséges volt a nehéz helyzetû gyerekekkel is, nyári munkát adott nekik, amelyhez kis fizetés is járt. Volt olyan gyerekünk, aki szinte az állatkertben, közöttünk nõtt fel. Akkor még nem volt szakmai képzés, ezért a munkatársait sem képzettségi szempontok szerint válogatta. Neki elég volt az, ha valaki nagyon szerette az állatokat. Ha munkát kértek tõle, mindig elmondta, hogy ez azzal jár, hogy elõbb az állatokat eteted, aztán eszel te. Az ország távoli részeirõl is jöttek emberek, akik albérletben laktak itt, hogy a Laci bácsi mellett dolgozhassanak. Egy éves gyakorlat mellette nagyban számított még az egyetemi felvételinél is.
– Emlékszem, egyszer flegmán válaszoltam neki, s õ annyit mondott, hogy: – Kislányom, ha még egyszer ezt csinálod, elzavarlak.” Akkor, az az „elzavarlak” nagyon belém égett. Aztán persze visszamentem, bocsánatot kértem, s ezzel elrendezõdött a dolog, többé nem került elõ és nem is érzékeltette senkivel ha hibázott. Túl voltunk rajta és kész, tiszta lappal indultunk tovább. Laci bácsi nem volt haragtartó, emellett mindent meg lehetett vele beszélni, s meg lehetett gyõzni szakmai kérdésekben is. Nem csinált presztízskérdést abból, hogy csak neki lehet igaza. Az emberi oldala nagyon sokunknak hiányzik a mai napig.
– Megelõzte a korát a zoológiában is. Minket, gondozókat kötelezett arra, hogy könyvtárba járjunk, tanuljunk. Külön órák alatt tanultuk meg az állatok latin neveit, s mindig kikérdezte, hogy mit olvastunk az állatokról. Neki köszönhetõen külföldi tapasztalatokat is szerezhettünk, megismerhettük a német állatkerteket, az ottani gyakorlatot. Az utazásokról aztán sokat beszélgetett velünk, kérdezgette, hogy mit láttunk, milyen hasonlóságokat ta-
pasztaltunk, milyen újdonságokat vettünk észre.
Az állatkert neki köszönheti a máig mûködõ német kapcsolatait. A fehérfarkas, a dávidszarvas, de a gorilla is azért kerülhetett hozzánk, mert a németeknek sok volt, a Kasza Laci bácsi meg mondta nekik, hogy minek ennyi, adjanak be-lõle, és adtak, még pénzbe sem került. Nagy tisztelete volt a németek elõtt is, teljesen megbíztak benne. A pénzügyi hátteret mindig megoldotta valahogy, mi csak annyit tudtunk az egészbõl, hogy érkezik a farkasállomány, és helyet kell nekik csinálni, úgyhogy éjjel-nappal azon dolgoztunk, hogy megfelelõ szállást építsünk.
– Az állatkert fenntartásához sok helyi cég támogatását megnyerte. Takarmányt a tsz-tõl kért, a ketrecek vasszerkezetét a Bakonymûvek csinálta meg. Taníthatná a mai menedzsereknek, hogy kell képviselni egy ügyet. Õ már akkor jól lobbizott az állatkertért, amikor még azt sem tudtuk, mi az. Igaz, abban az idõben természetesebb volt, hogy adnak az emberek, nem kellett mindent táblára kiírni.
– A munkájával mindig arra törekedett, hogy az állatkert az élvonalban legyen a szolgáltatásait, újításait tekintve. Nagyon szerette a majmokat, s szerette úgy bemutatni õket, ahogyan a természetben is élnek, csoportban. Nem volt híve az addigi gyakorlatnak, mely szerint egy ketrecben egy majom volt. Végül ennek köszönhettük, hogy Veszprémben szaporodtak elõször a csimpánzok. A csoportos élet kiváltotta belõlük a rivalizálást, ez aztán a párválasztást, s tíz kiscsimpánzunk született.
– Az állatokra nagy figyelmet fordított. Hetente egyszer végigjárta a parkot és tüzetesen megvizsgált mindent, de az állatokhoz minden nap kiment. Ilyenkor csak beszélgetett velük, örült, ha megismerik. Erre nagyon hiú volt, ha a sas károgott neki, ha morgott az oroszlán, az olyan volt, mintha hájjal kenegették volna.
– Hihetetlen igénye volt a higiéniára és a rendre. Ha sok volt a látogató, akkor naponta kétszer kellett takarítani, de a kiszolgáló helyiségekben is végighúzta az ujját a mosogatón, hogy tiszta-e, a seprû a helyén van-e. Arra is figyelt, hogy az állatok megkapjanak mindent, amitõl jól érzik magukat – ahova kellett, oda kavicsot, homokot hordtunk, de volt olyan, hogy a flamingóknak a Sédrõl talicskáztuk az iszapot, hogy tudjanak dagonyázni. Kínosan ügyelt a pontosságra, mindig nyolckor reggeli, délben ebéd, s ettõl nem lehetett eltérni, mindig az állat evett elõször.
– Nagyon szerette a ragadozókat és a majmokat. Utóbbiakat talán a Böbe indította el nála. Utána kezdtük el figyelni õket és jöttünk rá, hogy a lánycsimpánzok általában értelmesebbek, hogy az elsõszülött lány valóban az apjára hasonlít. Magnóval etettünk, hangfelvétel készült az öröm, a fájdalom hangjairól, de a mûtétekrõl is felvételek, képek készültek. Beszámolóit külföldön is használták. Fontosak voltak számára a majmok, mindent megtett minden állatért, de ha a majmok körül volt gond, akkor aztán a végsõkig elment. Ha gond volt, Bécsbe küldött állatorvosért, vagy ha Veszprémben nem volt banán akkor Pestre mentünk érte.
– Õ vezette be, hogy temettük az állatokat – mindannyian ott voltunk, rendezgettük a sírt. Ma már ezt nem lehet, az elõírások sem engedik. Egyedül a Böbe síremléke maradt meg, a fõbejáratnál van a mai napig.
– Nagyon visszahúzódó volt a magánéletében, esténként sokat olvasott, németül és franciául is. Szeretett fõzni, igazi ínyenc volt, s a tapasztalatait sokszor megosztotta a kolléganõkkel. Nem élt hangos társadalmi életet, nem volt nagy haveri köre. A kávét már akkor hosszúkávénak itta – még ezzel is megelõzte a korát. Feleségével élt, egy lánya volt, aki sajnálatára nem maradt a szakmában. Két lányunokája született, egyikük Amerikában él, a másik közgazdász Budapesten. Õ gyakran volt itt gyerekként, imádta a nagyapját.

Az állatkert kiemelt feladata az ismeretterjesztés
Kasza László a munkatársai képzésén túl az állatkert egyik legfontosabb feladatának az ismeretterjesztést tartotta. Igazgatása alatt a TIT városi szervezetének felkérésre itt rendezték a Batsányi János Szabadegyetem biológiai tagozatát. A kisdiákok az állatkerti biológiaórák mellett az iskolában az állatkert munkatársaival megtartott foglalkozásokon is részt vehettek, az óvodákba még kisebb állatokat is elvittek látogatóba, amely nagy élményt jelentett a gyerekeknek. Az általános iskolai oktatást preparátumok adományozásával is segítették.
Az élõ állatokkal, diavetítésekkel színesített elõadásokat azonban a felnõttek is kedvelték – a mûvelõdési házakban, iskolákban, úttörõtáborokban megtartott ismeretterjesztõ bemutatókkal más megyékbe is eljutott a veszprémi állatkert.
Az országban egyedülálló kezdeményezésként vezették be a nyári szabadiskolát, ahova külföldrõl is érkeztek diákok. A délelõtti munkavégzésért fizetés nem járt, a délután viszont az ismeretek szélesítésérõl szólt – a diákok biológiai szemináriumokon vettek részt. A továbbtanulás elõtt álló diákoknak külföldön is jó ajánlólevelet jelentett Kasza László keze alatt eltöltött gyakornoki idõ. Az ide érkezõ diákok kapcsolata az állatkerttel nem csak egy nyárra szólt. Laci bácsiék figyelemmel kísérték a gyakornokok tanulmányait, akik késõbb, felnõttként is élõ kapcsolatot tartottak a veszprémiekkel.
Az embereket nem csak közvetlenül, de a médián keresztül is érdekelte az állatkert élete – rendszeres helyszínt biztosítottak televíziós közvetítésekhez, és az országos sajtóban is gyakorta jelentek meg az állatkert lakóinak életét bemutató, jó hangulatú írások.
Az 1971-ben Magyarországon rendezett Vadászati Világkiállításon a hazai vadállatokat a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark önállóan mutatta be, s az állatkert munkatársai gondozták a külföldi kiállítók állatait is. A kiállításon való részvételbõl ügyesen profitált az állatkert is, több épületet ekkor adnak át, s az itt lakó állatfajok és az egyedek száma is ugrásszerûen megnõtt – a megnyitáskor három hektáron 15-18 faj 40 egyede 1971-re megnövelt területen 160-200 fajra nõtt 750-1200 példánya élt Veszprémben.

A veszprémi állatkert Laci bácsi húszéves irányítása alatt folyamatosan fejlõdött, a társadalmi élet élénk központjává vált. Sigmond István, az állatkert késõbbi igazgatója így jellemzi a park akkori szerepvállalását, s annak jelentõségét az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában:
„…A közönség érdeklõdése ugrásszerûen, évrõl évre gyarapodott, a nevezetes állatoknak, a népszerû programoknak, a kitûnõ propagandának és nem utolsó sorban az állatkert minõségének köszönhetõen. … „

Kasza László azonban az ismeretterjesztésen túl nagy figyelmet fordított a kutatásokra is. Veszprémben több ritka állatfaj élt, amely megfigyelésével, tartásukról, betegségeikrõl készült tanulmányokkal más állatkerteket is segítettek, de az állatgyógyászatban is fontos információknak számítottak. Laci bácsi nemzetközileg ismert és elismert szakemberként sok értékes tapasztalattal segítette a szakmát, de úgy is tudott írni a számára oly kedves állatokról, hogy azzal minden, egy csepp jóérzéssel bíró embert az állatok, az állatkert rajongójává tudott tenni.

Munkásságának és Veszprémnek talán legmaradandóbb és legismertebb szeletének a csimpánzokkal elért eredményeket tartják. A csoportban tartás eredményeként itt sikerült elõször szaporodniuk, de Böbe majom egyedülálló képességeinek és a rendkívül sikeres személyi marketingjének köszönhetõen a veszprémi állatkert neve összefonódott a csimpánzokéval.

Sigmond István a fent idézett cikkében így ír Böbérõl:
„ … Böbe: Az ember nevelte kis csimpánz rövid idõ alatt az ország leghíresebb állatává vált. Hihetetlen tanulékonysága, játékossága számtalan tanulság, vagy kedves történet forrása.  Kávét szolgált fel az ország elsõ emberének, az állatkertbõl meglógva egy közelben élõ család vacsoráját tette emlékezetessé, és addig nem volt hajlandó otthagyni választott vendéglátóit, amíg gondozója, Vecsey Ervin motorjával a ház elé nem állt. Akkor felült szokott helyére, a hátsó ülésre – és irány az Állatkert. Több róla szóló film fõszereplõje, szorgalmasan mutatja be ta-nulékonyságát, leleményességét, az egyszerûbb és a bonyolultabb eszközök használatában. Igazi festõmûvésszé csak 1969–70-ben válik. A nagy kaland 1969 vége: egy forgató csoport, gondozója és Kasza László társaságában a szülõföldjére utazik rokonlátogatóba. A cél: megfigyelni és rögzíteni reakcióit a vadon élõ csimpánzokkal való találkozás pillanatában. Böbe megijedt tõlük, azokat választja, akik fölnevelték, akikhez mindennapjai kötik – mindenki nagy megkönnyebbülésére.
Böbe, kalandjainak többségét egy, a tanulási folyamat jobb megismerését, a csimpánzok viselkedésének titkait feltárni szándékozó kísérletsorozat részeként élte meg. 1970. november 10-én pusztult el. … „

Kasza László 1983-ban vonult nyugdíjba, az állatkertben és az országos szakmában töltött élete azonban tovább folytatódott. Ebben az évben alakul meg a Magyar Állatkertek Országos Szövetsége, amelynek alapító tagja a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark. A szövetség célja a tagintézmények érdekképviseletén és az információcsere megkönnyítésén túl a biológiai és természetvédelmi ismeretterjesztõ munka közös alapokra hozása. A szövetség több éves elõkészítés után jöhetett létre, amelyet Kasza László és dr. Fülöp István a pécsi Mecseki Kultúrpark igazgatója végzett. Az alakuló közgyûlés a nyugdíjba vonult Laci bácsit díszelnö-kévé választotta.

Pintér Júlia így beszél errõl az idõszakról: – Nyugdíjazása után még rendszeresen visszajárt, eleinte hetente végigjárta a parkot, jegyzetelt, észrevette, és megjegyezte, ha aznap még nem takarítottunk. Mikor már nagyon beteg volt, csak a nagyobb ünnepségekre tudott eljönni, ekkor kocsi vitte végig az állatkerten.

Kasza László 2008. június 6-án, 86 éves korában halt meg. A Kittenberger Kálmán Növény és Vadaspark ekkor ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját.

Állatkert ma
Laci bácsi nem csak a napi feladatok elvégzését figyelhette nyugdíjba vonulása után, azt is látnia kellett, hogy a ’80-as évek második felében egyre kevesebb lehetõség maradt fejlesztésre. Bár az ismeretterjesztés változatlanul sikeres volt, az állatkert épületei, az állattartás körülményei egyre elavultabbak, elhasználtabbak lettek, amely miatt kevésbé volt népszerû a látogatók körében a veszprémi park. Európa szerte általános kritika érte az állatkerteket ebben az idõben – a korszerûtlen tartási körülmények miatt az állatvédelmi mozgalmak megkérdõjelezték az ilyen jellegû intézmények létjogosultságát is.
Szerencsére azonban megtapasztalhatta azt is, hogy Veszprémben a folyamat a ’90-es évek második felében megfordul, területnövekedéssel jár, s az új épületek, új kifutók, a közmûvelõdési szerepvállalás és a tantervhez igazodó, szakképzett pedagógus által vezetett oktatási program meghozza eredményét. Veszprémben helyesen mérték fel a fejlõdés irányát – az állatkertektõl a mai ember azt várja, hogy az állatokat minél természetesebb környezetben ismerhesse meg, s megkaphassa hozzá a körítést is – a látogatói centrumok kialakításával ma már természetvédelmi és kulturális bemutatóterekként szolgálnak, amelyek igénybe veszik a modern technológia eszközeit is.

2008. január 1-jétõl Török László vette át a Veszprémi Állatkert igazgatását. A németországi állatkertekben tapasztalatot szerzett igazgató is Laci bácsi keze alól indult, társadalmi munkában, tizenévesen itt ismerkedett az állatkerti élettel. Jövõbeli terveirõl kinevezése és az állatkert ötvenedik évfordulója kapcsán kérdeztük:
– Sokkal közelebb szeretnénk engedni az embereket az állatkert lakóihoz, és mindezt úgy, hogy közben a lehetõ legtermészetesebb körülmények között élõ, boldogabb állatokat láthassanak. A volt csimpánzházat olyan játszóházzá alakítottuk, ahol a felnõttek le tudnak ülni, amíg a gyermekek a számukra kialakított állatkerti játszótéren szórakoznak, s közben találkozhatnak madarakkal, útjukba kerül egy-egy terrárium egzotikus állatokkal. Így az idõjárás viszontagságainak sincsenek úgy kiszolgáltatva a látogatók. A csimpánzoknak, akik a veszprémi állatkertre igazán jellemzõek, új házat szeretnénk építeni a Gulya-dombon, ahol az Afrika- kifutó bõvülne egy zsiráfházzal is. Szeretnénk kialakítani egy, a modern kor követelményeinek megfelelõ oktatóközpontot is, ahol az ide érkezõ iskolás csoportok, de akár a biológia szakos hallgatók is le tudnak ülni, kiértékelni a látottakat, vagy projektoron megmutatni azt, amit esetleg élõben nem láthattak. Mindez 420 millió forintos pályázat útján valósulhat meg, amely éppen elbírálás alatt van.

Azóta történt…
2009. 06.04. Gänsendorfból érkeznek majmok a most átadott új veszprémi csimpánzházba.
Ünnepélyes keretek között adták át a veszprémi állatkertben azt a csimpánzházat, melynek megépítéséhez 216 millió forint vissza nem térítendõ európai uniós támogatást nyert el a létesítmény. A projekt, melynek keretében további attrakciók épülnek még a vadasparkban, összesen több mint 420 millió forintba kerül.
Két héttel ezelõtt még nem volt egészen biztos, hogy teljesülhet-e az az elképzelés, mely szerint az ausztriai gänsendorfi vadasparkból érkezhetnek csimpánzok az új létesítménybe – emlékeztetett az ünnepségen a Közép-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács elnöke. Pál Béla elmondta, Szabó Imre környezetvédelmi miniszter április 21-én személyes látogatás keretében gyõzõdött meg a körülményekrõl, és segítségérõl biztosította a veszprémi vadasparkot.
A sikeres lobbinak köszönhetõen a miniszter magához vonta a döntést, levelet írt osztrák kollégájának, melyben arról tájékoztatta, hogy minden korábbi híreszteléssel és állásfoglalással szemben a csimpánzház alkalmas a majmok tartására, ennek megfelelõen lehetõséget biztosít a gänsendorfi csimpánzok itteni elhelyezésére. Ezzel a döntéssel megnyílt az út ahhoz, hogy a csimpánzok korszerû körülmények között mutatkozzanak be a látogatóknak – jelentette be az átadási ünnepségen a Regionális Fejlesztési Tanács elnöke.
… A sikeres projekt folytatásaként épül majd meg a közeljövõben a gulya-dombi területeken található afrikai állatok bemutatását célzó Afrika-ház, a Kölyök-dzsungel, az Erdei mesterségek tanösvénye valamint az oktatási funkciót ellátó Böbe Majom Tanodája.
A Gulyadombon található új épületegyüttes egyedülálló Magyarországon, hiszen leendõ lakóinak több mint 1700 m2-es mozgásteret alakítottak ki – hangzott el az átadási ünnepségen. Török László, a veszprémi állatkert igazgatója elmondta, a Csimpánzvilág célja elsõsorban az volt, hogy a korábban méltatlan körülmények között tartott csimpánzpár, Taksony és Móni, a jogszabályban elõírt szintû, új kifutóban kerüljön elhelyezésre, valamint célul tûzték ki egy új, 16-20 egyedet számláló alfajtiszta csimpánzcsalád megtelepítését, mely a turisztikai bemutatáson túl alkalmas tudományos, egye-temi együttmûködési megállapodások megala-pozására is. …
Több, mint két éve indította el a város a gulya-dombi 10,5 hektáros terület megszerzését az államtól. A mai napon, az átadás alkalmából megérkezett a Magyar Nemzeti Vagyonke-zelõ okirata, amelyben aláírták a tulajdonjog átadását; így az állatkert fejlõdésének további akadálya nincs – jelentette be az ünnepségen Debreczenyi János.
Lasztovicza Jenõ, a megyei közgyûlés elnöke beszédében kiemelte: az új létesítmény tovább növeli nem csak az állatkert, hanem a megye turisztikai vonzerejét is. A Csimpánzvilág egyrészt a kikapcsolódást szolgálja, másrészt a fiatalok tudását új ismeretanyaggal bõvítheti – fogalmazott Lasztovicza Jenõ.

2009. július 17. Átadták Böbe Majom Tanodáját
Ünnepélyes keretek között adták át a veszprémi állatkert múlt évben európai uniós támogatást nyert pályázatának második projektelemét, az oktatási funkciót ellátó Böbe Majom Tanodáját.
 
A sikeres projekt folytatásaként épül majd meg a közeljövõben a gulya-dombi területeken található, afrikai állatok bemutatását célzó Afrika-ház, a Kölyök-dzsungel valamint az Erdei mesterségek tanösvénye.
Pál Béla, a Közép-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács elnöke köszöntõjében kiemelte, az állatkert a Közép-Dunántúli Operatív Program keretében kiírt Integrált turisztikai település- vagy térségfejlesztés és tematikus fejlesztések pályázaton nyert el 216 millió forint összegû vissza nem térítendõ támogatást. A vadaspark az európai uniós támogatással A mi Állatkertünk: közös értékünk, közös élményünk – tematikus turisztikai fejlesztések Veszprémben címû, 5 projektelembõl álló pályázatának megvalósításával több mint 420 millió forint értékben hajt végre fejlesztéseket.

2010 március 3. Újabb átadás a veszprémi állatkertben
A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark A mi Állatkertünk: közös értékünk, közös élményünk – tematikus turisztikai fejlesztések Veszprémben”címû nyertes KDOP projektjének Kölyökdzsungel elnevezésû projektelemét 2010. március 3-án, szerdán 14.00 órakor adták át.

Vitkóczi Éva