Életútja
Lõrincze Lajos 1815-ben született a Veszprém megyei Szentgálon. Édesanyja akkoriban Veszprémben volt szolgáló, és csupán szülni érkezett haza 16-17 évesen falujába. A fiút ezután nagyanyja nevelte fel. Lõrincze az általános iskolát Szentgálon végezte, ám azután a pápai református kollégium diákja lett. Aktív tagja volt a helyi Képzõtársaságnak, elsõ írásai pedig a Kollégiumi Lapokban jelentek meg. A középiskolás évek után útja a fõvárosba vezetett, a Budapesti Tudományegyetemen Eötvös-kollégistaként szerzett tanári oklevelet. Ezután, diplomával a zsebében visszatért a régi alma materhoz, Pápára, ám ezúttal már tanárként. Doktori értekezéséhez Szentgál határnevei adtak indítékot a fiatal tudósnak. Pályája felfelé ível, rövidesen az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1954-tõl a Magyar Nyelvõr felelõs szerkesztõje. Ebben a munkában egyébként a veszprémi születésû Simonyi Zsigmond utóda.
Az 1952-es év is mérföldkõnek számít pályájában, lehetõsége nyílik rá, hogy ismereteit a legszélesebb nyilvánosság elõtt oszthassa meg másokkal. Ekkor lesz ugyanis a rádióban az Édes Anyanyelvünk címû mûsor szerkesztõje. Hosszú éveket tölt el a rádiónál, és 1979-tõl a szerkesztõbizottság elnöki tisztét is betölti. Idõközben – pontosabban 1963-tól – a televíziózással is megismerkedik, és hasonló jellegû mûsort vezet, mint a rádióban. Ezek az adások megalapozzák, hogy az egész ország megismerkedjék vele, no meg azzal a tudásanyaggal, amelyet szülõföldjérõl hozott, és soha el nem múló ízes magyarságával tár a nyilvánosság elé. Neve ma is fogalom a köztudatban. Nem csoda, hiszen elõadásának mindig nagy szerepe volt a nyelvi mûveltség, az anyanyelvi ismeretek terjesztésében. Emellett felbecsülhetetlen értékû munkát végzett élete során a Magyarok Világszövetségében az anyanyelvi konferenciák szervezésével, a határon túli magyarok összefogásáért, nemzettudatuk ápolásáért. Lõrincze Lajos 1993. október 11-én hunyt el Budapesten.
 Munkásságát több díjjal ismerték el. 1970-ben Állami Díjat, 1981-ben Apáczai-díjat, 1992-ben Paizs Dezsõ-díjat, ugyanebben az esztendõben Kosztolányi-díjat vehetett át. Szülõfaluja is õrzi emlékét. A szentgáli általános iskola felvette nevét, annak falán emléktáblát, a lépcsõházban pedig a róla alkotott bronz dombormûvet állítottak ki földijei.

A bakonyi nyelvjáráskutató
Lõrincze Lajos pályájának, nyelvtudományi munkájának minden bizonnyal ko-moly szerepe volt a fiatal éveiben végzett nyelvjáráskutatás, amelyrõl pályatársa, Kiss Jenõ emlékezik meg egyik írásában. Így fogalmaz: „… munkásságának nagy részét nyelvmûvelõként, nyelvi ismeretterjesztõként, a magyar nyelv búváraként és ügyének évtizedeken át elsõ számú népszerûsítõjeként, közéleti szereplõként végezte. Pályája elején azonban nyelvjáráskutatással és névtannal foglalkozott, mégpedig nagy kedvvel és eredményesen.”
A szerzõ szerint Lõrincze példája mutatja, hogy a nyelvészethez az egyik út a nyelvjárásokon, a nyelvjárásokkal való megismerkedésen keresztül vezet.
Nos, ez az út az alábbiak szerint alakult Lõrincze életében. A dátum 1942, amikor a Magyar Nyelvatlasz-Bizottság Bárczi Gézát bízta meg a magyar nyelvatlaszmunkálatok megszervezésével. Õ Lõrin-czét munkatársai közé vette, s a bakonyalji próbagyûjtéseket bízta rá. A fiatal tudós minden bizonnyal otthon érezte magát, akár szó szerint is, hiszen errõl a vidékrõl származott. A gyûjtést szülõfalujában kezdte, Szentgálon, és tevékenységi területe az alábbi településekre terjedt ki: Ajka, Tósok, Bódé, Padrag, Csékút, Somlóvásárhely, Oroszi, valamint Noszlop. Munkája nem cak hatékony, de gyors is volt, hiszen a próbagyûjtések anyaga – nyomdakész állapotban –  még abban az esztendõben összeállt, ám a háborús idõk miatt azok közzététele 1947-re tolódott ki.
Lõrincze errõl így emlékezik: „…a két pápai éven kívül én mindig ugyanazon a helyen voltam, mert a Néptudományi Intézet jórészt azonos volt a Magyarságtudományi Intézettel…ebbõl alakult ki a Nyelvtudományi Munkaközösség, majd a Nyelvtudományi Intézet…Nyelvjáráskutatással, személynevekkel is foglalkoztam…azután a Magyar Nyelvatlasz anyaggyûjtésében és szervezésében vettem részt.
Nagyon fontos éveknek tartom azokat, amelyeket a Nyelvatlasz munkálataival töltöttem el. Nem hiszem, hogy van még vagy lesz még olyan generáció, amelyik annyira jól ismeri a magyar nyelvjárásokat, mint mi, akik ebben a munkában részt vettünk, hiszen ahol magyarul beszélnek, majdnem mindenhol megfordultunk.”
Arról pedig, hogy mit jelent számára az, hogy nyelvjárási formában kapta anya-nyelvét, a következõket vetette papírra: „Az én ’anyanyelvem’ nem anyám nyelve volt, hanem azé, akivel a legtöbbet voltam, aki felnevelt: a nagyanyámé…S ez a nagyanyai nyelv teljesen megfelelt nekem, nekünk…kezdetben a hamisítatlan szentgáli nyelvjárást tanultam meg, s ennek kárát soha nem láttam. Sõt, igen sok örömöm, még azt is mondhatnám, hasznom volt belõle.
Sok szép, ízes bölcs szólást, közmondást tanultam meg: gazdagodott ember- és világismeretem, gondolatvilágom. Sokat segített ez a ’hazai’ nyelv késõbbi tudományos munkásságom során is, hiszen készen kaptam a magyar nyelvnek egy érdekes, színes változatát.”

Lõrincze Lajos és a humor
A fenti címmel emlékezik meg a pályatárs, Grétsy László Lõrincze humoráról. Munkájában az alábbiakat írja: „…1958-tól, a Nyelvtudományi Intézetbe kerülésemtõl kezdve egészen haláláig testközelbõl ismertem Lõrincze Lajost – mindvégig ugyanazon az osztályon dolgoztunk, naponta találkoztunk, többnyire együtt ebédeltünk – most, hogy egy Lõrincze humoráról szóló cikkel szeretnék születésének 90. évfordulójára adózni emlékének, mégsem csak a magam emlékezetére támaszkodtam, több, nálam idõsebb kollégámnak is nekiszegeztem a kérdést: milyennek ítélik Lõrinczének a humorhoz való viszonyát? Szerette- és értékelte-e a humort Lõrincze Lajos? A válasz egyértelmû igen volt, sõt akadt, aki így felelt: kérdezhet ilyet egyáltalán az, aki közelebbrõl is ismerte jeles nyelvmû-velõ társunkat?…
A kapott válaszokból, valamint három és fél évtized alatt szerzett saját tapasztalataimból megerõsítve tehát bátran állíthatom: Lõrincze Lajosnak, noha ez írásaiból és cikkeibõl csak a figyelmét tudatosan erre irányító ember számára derül ki, valósággal lételeme volt a humor. Õ nem úgy volt humoros, mint azok, akik bevágnak, megtanulnak seregnyi viccet, s a társaságban alig várván a megfelelõ alkalmat, sütögetik el. Lõrincze nem vicceket mesélt. Elõfordult ugyan ez is, de nem ez volt a jellemzõ rá.
Többnyire nem kitalált, hanem valódi történeteket mondott el; olyanokat, amelyek vele vagy barátaival, ismerõseivel estek meg. Még a saját rovására is szívesen humorizált…”
A továbbiakban Grétsy példát is hoz fel, amelyet Lõrincze idézett fel az Újhold évkönyv egyik számában: „Ma már például alig-alig tudom megérteni – írja Lõrincze – miért okozott gondot a mohácsi vészrõl szóló olvasmánynak az a befejezõ mondata, hogy János fõvételének napja a nemzet fõvételének napja is lett.
Jóval késõbb úgy emlékeztem vissza erre a mondatra (tehát õrizgettem!), mint amit újra meg újra végig kellett gondolnom. Persze: a fõ csak a fej formájában élt a tudatomban. Keresztelõ Szent János lefejezésérõl, fõvételérõl sem tudtam. Nekem a fõvétel azt jelentette, hogy valakit fõvesznek, azaz fölvesznek. A ’nemzet fõvétele’ így sokszorosan talányos volt számomra. (Ez a fõvétel azóta is fölbukkan életemben. Amikor például 1970. december 6-án, Miklós napját ünnepelvén, Szõke Pista barátunk belerajzolta képemet Kovalovszki Miklós emlékkönyvébe, agy dátumoztam az eseményt: Lajos fõvétele napján; amikor fõvettek ebbe a társaságba…”
Grétsy megemlíti azt is, hogy Lõrincze humora igen sokrétû volt, hiszen – nyilvánvaló, hogy szakmájából adódóan – szeretett játszani a szavakkal, nagyon szerette a népi találós kérdéseket is, hiszen a tájszavak az abban nem jártas ember számára komoly fejtörést jelentettek. 1974-ben a Nyelvünk és Kultúránk címû idõszakos folyóiratban Lõrincze egyik cikkében erre is hoz fel példát: „_Ennyihány birkának hány lába van? – hangzott a nehéz kérdés.
Ez bizony megfejthetetlen volt számomra, mert az egynehány (a mi nyelvjárásunkban ennyihány) az lehet három is, meg nyolc-kilenc is. Hogy tudhatnám akkor, hogy mennyivel kell szoroznom az egy birka négy lábát? De aztán kiderült a turpisság. Ezt meg így kell érteni. Ennyi hány birkának, azaz enni hány (dob, vet, enni ad). Aki pedig enni ad a birkának, annak két lába van. Az íráskép itt is elárulná, mirõl is van szó…”

A fentiekbõl látható, hogy Lõrincze még a humorában is nyelvészként szerepelt. Még e sajátos mûfajban is azt példázta, milyen szép és árnyalatgazdag a kifejezésmódjában „édes anyanyelvünk”.

Összefogni a magyarságot
Lõrincze Lajos az 1970-ben életre hívott Anyanyelvi Konferencia vezetõje az alapítás óta, amelynek haláláig az elnöke volt. E szervezetnek mindig, tehát a diktatúra idején is az volt a célja, hogy nyelvében (is) összefogja a magyarságot, beleértve a határon túl élõket beleértve. Nyilvánvalóan a nyolcvanas évek végén, amikor elérhetõ közelségbe került a rendszerváltozás, és hatodik alkalommal rendezték meg 1989-ben az Anyanyelvi Konferenciát, már szabadabban lehetett beszélni e témában is. És természetesen nyíltabbá válhatott a szándék is, amelynek Lõrincze világéletében a szószólója volt. Akkor Lõrincze Lajos az alábbi szavakkal zárta a rendezvényt: „Ezekben a napokban felelõsen, a jövõre tekintve, a jelen és a jövõ lehetõségeivel élõ, élni akaró vita, beszélgetés, tanácskozás folyt itt. A tanácskozás hangvételére azt lehet mondani, hogy õszinte volt. Az elszámolás, amelyre mi összejöttünk, nem alakult ki felszámolássá, még kevésbé leszámolássá. Ez a munka, amely most elkezdõdik, nyilvánvalóan meg fogja újítani, meg fogja frissíteni tevékenységünket; új gondolatokat, új témákat, új feladatköröket hoz munkánkba…”
A kecskeméti tanácskozás zárónyilatkozatában rögzítették akkor, hogy autonóm, demokratikus, nemzetközi magyar mozgalomként kívánja folytatni munkáját magyarországi, de a szomszédos országokban kisebbségben és a nyugaton élõ magyarokat egyaránt képviselõ választmánnyal.
A konferencia védnöksége nyilatkozatot adott ki 1989 augusztusában, amely a kisebbségi magyarság támogatásáról szól, annak formáját határozza meg. Ebben leszögezik: a megváltozott helyzet lehetõvé teszi, egyben szükségessé is, hogy a szervezet fokozottabban és határozottabban támogassa a határon túli magyarságot anyanyelvi kultúrájában, nemzeti tudatának életben tartásában. A mozgalom e feladatokat elsõsorban pedagógiai, kulturális, továbbá tájékoztatási és érdekvédelmi formában végzi el. Az Anyanyelvi Konferencia kész támogatni a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem helyreállítását, valamint az észak-komáromi magyar fõiskola megalapítását. Egyben tovább folytatja a nyugati szórvány magyarság körében végzett eddigi munkáját. A lényeget tekintve aligha kétséges, hogy e nyilatkozat már a rendszerváltozás adta lehetõségeket hordozta magában. A megfogalmazott célkitûzéseket három társelnökével egyetemben Lõrincze Lajos is ellátta kézjegyével.

Az életút vége – az utókor emlékezete
Lõrincze Lajos 1993. október 11-én hunyt el. Másnap a Kossuth Rádióban sugározták azt az interjút, amelyet betegágyán készítettek vele, s õ akkor az alábbiak szerint fogalmazta meg hitvallását önmagáról:
„Ha visszanézek életemre, azt mondom, hogy nincs semmi, amit megbántam volna Ezt belém nevelte a pápai iskola, meg a szentgáli is. Jó magyar embernek lenni, szeretni kell ezt a földet, ezt a népet, ezt a hazát. Igyekeztem a hitemhez hû maradni, a felfogásomhoz, és ettõl nem tudott eltéríteni semmi sem. Ez az, ami megnyugtató számomra.
Ami valamikor kedves volt nekem, és amirõl meg voltam gyõzõdve, hogy helyes, azt tulajdonképpen végig meg tudtam tartani, és valóban az a tanulság, hogy hit és meggyõzõdés nélkül nem lehet semmit se igazán elvégezni.”
A nyelvészt a népe is szerette, és szereti ma is. Szûkebb hazája sem feledkezett meg róla. Szülõfalujában úgy döntöttek, hogy az általános iskolát róla nevezik el. Szengál polgármestere, Vécsey Ferenc, valamint az oktatási intézmény igazgatója, Garai György Pomogáts Bélát kérte fel a névadón az ünnepi beszéd megtartására. Lõrincze Lajos kollégája, pályatársa, s az Anyanyelvi Konferencia elnökeként utóda örömmel tett eleget a felkérésnek. Zárásként idézzük az õ szavait: „a lelki egyensúlynak és  emberi bölcsességnek a forrásvidéke itt volt valahol a Balaton-
felvidék Veszprém és Pápa körül, mindenekelõtt itt: Lõrincze Lajos szülõfalujában, Szentgálon.
Tudós mesterünk nem egyszer idézte, írott szövegben is, Tamási Áron Ábelének nevezetes igazságát. ’Mi végre vagyunk a világon – azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Valóban, neki mindig megmelegedett a szíve és a hangja, ha szülõfalujáról és gyermekkoráról beszélt. Vagy arról a régi iskoláról, amelynek nagyszabású és megújult utódját most köszönthetjük. Méghozzá ezen a néven: Lõrincze Lajos Általános Iskola.
Egy történelmi és kulturális személyiség neve egy új intézmény homlokzatán mindig szellemiséget és munkastratégiát jelent. Lehet-e méltóbb örökséget találni egy tudós, és most éppen Lõrincze Lajos emlékének megörökítésére, mint egy iskolát? Úgy hiszem, az új iskola itt Lõrincze Lajos szülõfalujában mindennél méltóbban örökíti meg az õ nevét.”

M. Tóth Sándor