Bajorországi Boldog Gizella
(984. körül – Passau, 1059. május 7.)
Szent István király felesége, Magyarország elsõ keresztény királynéja. 995-ben kérte meg a kezét Géza fejedelem fia, István számára. 996-ban tartották német földön az esküvõt, majd követte férjét új hazájába. Fontos szerepet vállalt a kereszténység terjesztésében, számos ajándékot adott különbözõ templomoknak. Az a miseruha, amely a vezetésével készült, amelyben benne van az õ kézimunkája is, és amit a székesfehérvári templomnak ajándékozott, késõbb a magyar királyok koronázási palástjává lett. Ezen szerepelnek István király, Imre herceg és Gizella királyné, akiknek ez az egyetlen – hímzés formájában – fennmaradt korabeli, hitelesnek minõsíthetõ ábrázolása. Szent István alapító társa volt a veszprémvölgyi apácakolostortól az óbudai Szent Péter és Szent Pál fõtemplomig. István halála után visszatért Bajorországba, ahol a passaui apácakolostorba lépett be, melynek késõbb fõnökasszonya lett. Sírja búcsújáró hely, 1975-ben avatták boldoggá.

I. András király
(1046. – Zirc, 1060.)
András Vászoly (Vazul) másodszülött fia apja megvakíttatása után testvéreivel, Leventével és Bélával a kijevi udvarban töltötte ifjúkorát, ahol megkeresztelkedett. 1046-ban Székesfehérvárott koronázták királlyá, még abban az évben leverte a Vata vezette pogánylázadást. Uralkodása kezdetén erejét a kereszténység helyreállítása, valamint a magyar-német viszony rendezése, továbbá a Bizánccal való békekötés foglalta le. A vitéz katona hírében álló öccse, Béla javára a német támadások kivédése érdekében átengedte az ország területének nyugati harmadát. 1060-ban háború tört ki a király és öccse között. Ennek során csatát vesztett, zirci vadászházában halt bele sérüléseibe. Az általa 1055-ben alapított tihanyi bencés apátságban temették el, ahol máig látható sírköve alatt pihen.

Thury György
(1519. körül – Orosztony, 1571.)
Végvári vitéz, várkapitány, a „magyar el Cid”. Hont vármegyébõl származik, õsei már az Árpád-korban jeles vitézek voltak. Az 1540-es években huszárfõlegény lett a sági várban. 1556-ban a lévai vár kapitányává nevezték ki, 1558-ban Bars vármegye fõispánja, majd Várpalota kapitánya lett. Neve itt vált rettegetté a törökök körében. 1566. júniusában 500 katonájával mindaddig tartotta Palota várát Arszlán budai pasa 7000-8000 fõs seregével szemben, míg a felmentõ sereg meg nem érkezett, és Thury segítségével visszafoglalta Veszprémet és Tatát. Szigetvár elestét követõen felértékelõdött Kanizsa várának jelentõsége, így Thury Györgyöt nevezték ki a vár kapitányává. Ekkor már az ország elsõ számú bajvívója volt, neve külföldön is ismertté vált, kortársai a „magyar Cidként” emlegették. Mivel a törököknek sok bosszúságot okozott, 1571-ben Orosztony község határában 150 lovasával együtt tõrbe csalták és megölték. Fejét a törökök levágták és Isztambulba küldték, testét Zrínyi György Kanizsán temettette el.

Padányi Bíró Márton
(Padány, 1696. ápr. 15. – Sümeg, 1762. aug. 10.)
Író, püspök, fõispán. Filozófiát és teológiát tanult, 1729-ben nevezték ki veszprémi kanonokká és felsõörsi préposttá. 1745-tõl a veszprémi egyházmegye püspöke, a megye fõispáni székébe pedig ugyanabban az évben, májusban iktatták be. Rendeztette a veszprémi vár területét: három kanonoki házat építtetett, kijavíttatta a székesegyházat, és õ állíttatta a Szentháromság-szobrot. A káptalannal és a várossal sokat hadakozott, ezért szívesebben tartózkodott Sümegen. Megépíttette a városban a ma is álló püspöki palotát és a plébániatemplomot. Templomok és iskolák tucatjait építtette, vagy állíttatta helyre, amelyeknek jelentõs részét a protestánsoktól, nem egy esetben erõszakos, hatalmi eszközökkel szerezte vissza. Nagyvonalúan támogatott írókat mûveik kiadásában, mûvészeket az alkotásban. Maga is sokat írt. Sümegen a plébániatemplom elõtt áll bronz mellszobra, a Sümegi Panteonban és Márkón pedig a katolikus templom falán tábla õrzi emlékét. A veszprémi székesegyház altemplomában látható fehér márvány síremléke.

Batsányi János
(Tapolca, 1763. – Linz, 1845.)
Kispolgári család fia, gimnáziumi ta-
nulmányait Keszthelyen, Veszprémben és Sopronban, a filozófiai tanfolyamot 1783-tól Pesten, a piaristáknál végezte. 1787-tõl Kassán, a kamaránál gyakornok, majd írnok. Valószínûleg itt lett szabadkõmûves. 1788-ban Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapította a Magyar Museum címû lapot, melyet a második számtól egyedül szerkesztett. 1793-ban forradalmi versei miatt elvesztette állását, elhagyta Kassát. 1794-ben, a jakobinus szövetkezésben való részvétel gyanúja miatt Budán elfogták. A vádat nem sikerült rábizonyítani, de egy évi fogságra ítélték és Kufsteinba szállították. 1796-ban szabadult. Bécsben telepedett le hivatalnokként, ahol újrakezdte szerkesztõi munkásságát. A Magyar Minerva címû folyóiratában Ányos Pál és Virág Benedek alkotásait adta közre. 1809-ben a kiáltvány hangját kiélezõ közbeszúrásokkal egészítette ki Napóleon proklamációját a magya-rokhoz. A Bécsbõl kivonuló csapatokkal Párizsba ment. 1815-ben a Párizst megszálló osztrák katonaság elfogta, és Linzbe számûzték. A Magyar Tudós Társaság 1843-ban levelezõ tagjává választotta. 1845. május 12-én halt meg Linzben.

Kisfaludy Sándor
(Sümeg, 1772. szept. 27. – Sümeg, 1844. okt. 18.)
Költõ, az MTA tagja. Középbirtokos nemesi származású, filozófiát és jogot tanult. 1792-tõl kadét az erdélyi Lipót-huszároknál, 1793-ban kinevezték hadnagynak a bécsi testõrséghez. 1795-ben a badacsonyi szüreten megismerkedett Szegedy Rózával, feleségül kérte, de kosarat kapott. Ugyanabban az évben a megszigorított fegyelem elleni tiltakozás miatt áthelyezték a sorkatonasághoz. Itt kezdett el írni. 1799-ben otthagyta a katonaságot, újból megkérte és 1800 elején feleségül vette Szegedy Rózát. 1805-ig Kámban, ettõl kezdve haláláig Sümegen élt. Szerelme és házassága történetét Himfy szerelmei címmel két epikus lírai versfüzetben írta meg. Regéket írt a Balaton menti várakról (Csobánc, Tátika, Somló). Az 1809. évi nemesi felkelésen József nádor szárnysegédje. 1820 után a polgáriasodó irodalmi élettõl elszigetelõdött, élete végén Kossuthtal vitázott, mert az lekicsinylõen írt a nemesi felkelésrõl. Ellensége volt Kazinczy nyelvi reformjának. Nagy pártfogója volt a magyar színjátszásnak, jelentõs része volt az 1831-ben megnyílt balatonfüredi színház felépítésében is.

Lóczy Lajos
(Pozsony, 1849. november 4. – Balatonfüred, 1920. május 13.)
Geológus, geográfus, egyetemi tanár, földrajztudós, az MTA tagja. A gimnáziumot az aradi minoritáknál járta. 1869-tõl a zürichi mûegyetemen tanult geológiát. Hazatérése után kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és õslénytárához segédõrnek. 1877-tõl 1880-ig részt vett gr. Széchenyi Béla Kelet-ázsiai expedíciójában és beutazta Kína nagy részét. Az itt gyûjtött hatalmas anyagból készített monográfiája tette híressé. 1883-tól, mint a Földtani Intézet osztálygeológusa a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1889-ben a budapesti tudományegyetemen a földrajz rendes tanáraként adott elõ, csaknem harminc évig tanított itt. 1904-1905-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja is volt. Hallgatóival beutazta a Balaton vidékét, a Duna-Tisza közét, és külföldre is rendszeresen járt velük. Kiváló geográfusiskolát teremtett, a magyar földrajztudományt a világ élvonalába emelte. Lóczy Lajos munkásságának fénypontja balatoni kutatásaiban van. 1892-ben Balatonfüred közelében úri házat vásárolt, ahonnét kutatásait halála napjáig végezte.

Laczkó Dezsõ
(Trencsén, 1860. július 22. – Veszprém, 1932. október 28.)
Geológus, paleontológus, piarista tanár, házfõnök, gimnáziumigazgató, a veszprémi múzeum elsõ igazgatója. Gimnáziumi taulmányait Nyitrán és Trencsében végezte. 1877-ben belépett a piarista rendbe. 1879 és 1881 között Nyitrán tanult teológiát, majd 1883-ban a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán földrajz–természetrajzszakos tanári oklevelet szerzett. 1885-ben szentelték pappá. 1888-tól Veszprémben élt, ahol 1912-ig a piarista gimnázium tanára, majd 1912–1918 között igazgatója volt. 1920-ban vonult nyugalomba. Pedagógiai tevékenysége mellett a természettudományokkal is behatóan foglalkozott. 1895-tõl tevékeny részt vett a Bakony geológiai feltárásában és Lóczy Lajos egyik legkiválóbb munkatársa volt a Balaton környékének tanulmányozásában. Ezen a területen olyan méretû anyagot gyûjtött össze, amely 35 hazai és külföldi õslénykutatónak adott kutatási és publikálási lehetõséget. Közremûködött a Nemesvámos határában fekvõ balácapusztai római villa feltárásában (1904). Nevéhez fûzõdik a Veszprém megyei Múzeum (ma: Laczkó Dezsõ Múzeum) megalapítása (1903) is, amelynek igazgatója volt. 1905-tõl szerkesztette a Veszprém megyei Múzeum évi jelentéseit. Az õ nevéhez fûzõdik a zirci Bakonyi Természettudományos Múzeum alapjának megteremtése is.

Egry József
(Zalaújlak, 1883. – Badacsony, 1951.)
Festõ, Kossuth-díjas (1948), a magyar modern festészet egyik legeredetibb képviselõje. Festészeti tanulmányait Korcsek Jánosnál kezdte meg, majd Münchenben folytatta. 1905-ben Párizsba utazott, ahol fõként a modern festõi törekvéseket tanulmányozta. Visszatérve a Képzõmûvészeti Fõiskolán Ferenczy Károly és Szinyei Merse Pál ta-nítványa. 1907-ben Menhely elõtt c. ké-
pével állami ösztöndíjat nyert. Katonáskodása után 1918-tól kezdve a Balaton mellett élt, és számtalan változatban festette a tavat Keszthelyen, Badacsonyban, majd Badacsonytomajban. 1924-ben Ernst-díjat, 1926-ban Szinyei-tájképdíjat, 1945-ben állami nagydíjat nyert. 1938-ban a Képzõmûvészek Új Társasága (KUT) elnökévé választották. A plein air törekvéseket és konstruáló irányokat ötvözõ drámai erejû piktúrájának fiatalkori szakaszát kubisztikus útkeresés jellemezte. Az 1920-as évektõl kezdve viszont csaknem kizárólagos témája a Balaton. Sajátos technikájú (olajpasztell festésû) képei szuggesztív látomásban egyesítik az embert és a természetet (Szegény halászok, Visszhang, Vitorlaigazító).

Nagy László
(Felsõiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)
Kossuth-díjas magyar költõ, mûfordító. A Veszprém megyei Felsõiszkázon született. Öccse Ágh István néven vált ugyancsak jeles költõvé. Az elemi iskolát Felsõiszkázon (1931-1938) végezte. 1935 augusztusában csontvelõgyulladás támadta meg a lábát, többször mûtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. A polgári iskolába Pápán járt, itt indította el a tehetséges fiút a festõ-képzõmûvész pályán A. Tóth Sándor. 1946-ban Budapesten, grafikus szakon kezdte meg tanulmányait. Kezdtek megjelenni elsõ versei, bekerült a híres Négy nemzedék címû antológiájába is. 1948 nyarán eldöntötte, hogy mégis inkább költõ lesz, s õsszel a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–szociológia–filozófia szakra, majd fél év után áttért az orosz szakra, hogy Jeszenyint fordíthasson. Elismert fiatal költõként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy megtanulja a nyelvet, és fordítson. 1952-ben házasságot kötött Szécsi Margit költõnõvel. 1953-tól a Kisdobos szerkesztõje, majd fõszerkesztõje volt. 1959-tõl haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztõje, majd fõmunkatársa volt. 1966-ban Kossuth-díjat kapott. 1978. január 29-én, influenzából lábadozva részt vett felesége szerzõi estjén. Másnap reggel szívinfarktust kapott, és meghalt. A Farkasréti temetõben temették el.