Mielõtt az akkori rektor a Veszprémi Egyetemre csábította, csaknem húsz esztendõn át tanított az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, ahol az összehasonlító- és világirodalmi tanszék vezetõje is volt. Legkedvesebb ta-nítványait gyõzte meg arról, hogy kövessék õt Veszprémbe, és legyenek segítségére az elõzmények nélküli színháztudományi tanszék megalapításában. Az országban ez az egyetlen fõ szakként felvehetõ tudományág, más egyetemeken legfeljebb úgynevezett B szakként mûvelhetõ.

– Nagy keservesen megcsináltuk a szakot, kialakítottuk a megfe-lelõ körülményeket, lefolytattuk a szükséges adminisztratív munkát, a minisztérium engedélyezte: és elkezdõdött az oktatás. Az elsõ egy-két évben nagy volt az érdeklõdés, hozzávetõleg százötven diák jelentkezett. Ez a szám késõbb kissé csökkent, de 24-25 jelentkezõnél többet nem vettünk fel.


– Az új tanszék jótékony hatása lecsapódott valamilyen formában a környékbeli színházi mûhelyeknél?
– Nézze, én eleinte próbáltam bevinni az elméletet, de az igazat megvallva még nem találkoztam olyan, akár színházi, akár filmrendezõvel vagy akár színésszel, akit ez érdekelt volna. Õket a gyakorlat foglalkoztatja, aminek legtöbbször semmi köze nincs az elmélethez.

– Pedig ennek a témának is lehet szentelni néhány ezer oldalt, ezt mutatja az a számos kötet, aminek csak egy töredékét hozta ide az asztalra.
– Tizenhét, vagy tizennyolc könyvet írtam már a drámáról.

– Most is dolgozik valamin?
– Hamarosan megjelenik egy új kötet, amiben azzal foglalkozom, hogy a XIX. század végétõl kezdve hogyan alakult ki az az elmélet, amely azt állítja, hogy egy-egy színmû önmagában, írott formájában nem létezik, nem jelent semmit, csak akkor nyeri el teljes értelmét, ha színpadon színészek elõadják, van rendezõ, díszletek között játszódik a darab.

– Gondolom, hogy a drámairodalmat jobban ismeri, mint egy átlagos olvasó vagy színházba járó. Képes még élvezni egy-egy darabot?
– Hogyne! Természetesen! Persze attól függ, mi az a darab. Ha az ember sokáig foglalkozik ugyanazzal a témával, egy adott szakterülettel, egy idõ után kialakul, hogy egy jó darabot hogyan kell egyszerre élvezni és figyelni is. Élvezni, mint egy nézõ és figyelni, mint egy szakember, például abból a szempontból, hogy mit tesznek hozzá a rendezõi eszközök, vagy a kellékek.

– Nem vágyódik vissza Veszprémbe?
– Nem vagyok különösebben nosztalgikus alkat. Amit kértek tõlem, megcsináltam, feladatnak fogtam fel, munkának. Ott csak egy egyetemi garzont bocsátottak a ren-delkezésemre, lényegében mindig Budapesten éltem. Itt már megszoktam, hogy mindenki olyan „magának való”.

Hajdufy Eszter