Tanárképzés Veszprémben – Sajtótájékoztató a Vegyipari Egyetemen
1990. január 12., péntek – Ez év szeptemberétõl megkezdik az angol-kémia szakos tanárok képzését a veszprémi Vegyipari Egyetemen, ezzel indul egy hosszabb távú fejlesztési program megvalósítása – jelentette be pénteken sajtótájékoztatón Liszi János, az egyetem rektora. Ezt követõen 1991-ben már angol-mûszaki informatika és angol-programozó matematika szakpárokat indítanak, 1992-tõl pedig német nyelvtanárokat is képeznek. Programjukban szerepel az orosz szakos tanárok átképzése is. Mindemellett készülnek a mérnökképzés reformjára: jelentõsen csökkentik a politikai tárgyak oktatását, ugyanakkor nagyobb szerepet szánnak a nyelvi, informatikai, üzletpolitikai ismereteknek. Liszi János rektor rámutatott, hogy mindezeket rendkívül fontos lépésnek tartják, hiszen a Dunántúl északi részén nincs a szó igazi értelmében vett egyetem, és megítélése szerint a jelenlegi egy karú egyetemi szervezet a jövõben nehezen állhat meg a lábán. Ezzel a fejlesztéssel az egyetem igazi univerzitássá válhat. Jelezni fogja azt a neve is: a Veszprémi Vegyipari Egyetem elnevezést ugyanis Veszprémi Egyetemre módosítják. (MTI)

Polinszky örökében
Ahhoz, hogy megértsük dr. Liszi János egyetemépítõ szerepének jelentõségét, picit nézzünk vissza, milyen múlt áll a veszprémi oktatási kultúra kialakulásának hátterében.
A XIII. században már mûködött az a káptalani fõiskola, ahol a hét szabad mûvészet (filozófia, grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia) mellett jogot is tanítottak, Veszprém azonban a XX. század közepén vált egyetemi várossá. 1949-ben alakult meg a csak mérnöki karokból álló Budapesti Mûszaki Egyetem (BME). A Kémiai Technológia Tanszék fiatal adjunktusa, Polinszky Károly 1949 tavaszán kapott megbízást arra, hogy szervezze meg az új, Nehézvegyipari Kart, amelynek Veszprém adott otthont. 1951 õszén a BME Nehézvegyipari Kara Veszprémi Vegyipari Egyetem (VVE) néven önálló egyetemmé vált, Polinszky Károly vezette. Az elsõ mûszaki doktorokat az 1959/60-as tanévben avatták fel.

Fejlõdési kényszer – lépést kell tartani a gazdasággal
Az 1950-es években a nagy gazdasági fellendüléssel párhuzamosan kezdõdött új folyamat indult meg az oktatásban is – egyfajta felsõoktatási expanzió kezdõdött, amely egyre szélesebb társadalmi rétegek számára nyújtotta az egyetemi képzésben való részvétel lehetõségét és indított el olyan társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokat, amelyek meghatározták a felsõoktatást, de késõbb a felsõoktatási reformok útját is. Magyarországon a felsõoktatás fejlesztése a negyvenes évek végén kezdõdött, fõ mozgatóereje a túlfûtött ipari növekedés által gerjesztett munkaerõ-kereslet, fõleg a mérnökök, majd a mezõgazdasági szakmunkaerõ kiélezett hiánya volt. A hazai felsõoktatás irányítása a nyolcvanas évekig a szakember-szükségletet követte.
Veszprém életében hosszú évtizedeken át meghatározó volt a vegyipari egyetem jelenléte, amely a rendszerváltást követõ gyökeres gazdasági átrendezõdés következtében sokat vesztett jelentõségébõl. A 80-as évek végére kiderült, hogy a nemzetközi elismertségû, de csak egykarú Veszprémi Vegyipari Egyetem vidéki elitegyetemként az ország mérete miatt nem tartható fenn. A változások nyomán, a gazdaság és a társadalom szakember igényének átstrukturálása folytán, már-már az egyetem léte, jövõje kérdõjelezõdött meg. A megmaradás egyetlen lehetséges módja volt az intézmény több karúvá, igazi universitas-á alakítása.

Az újjáalakító
Dr. Liszi Jánost 1989-ben – a Veszprémi Egyetem történetének egyik legnehezebb idõszakában – rektorrá választották. A veszprémi tudásbázis életben maradásához egy kiváló vezetõi képességekkel rendelkezõ személyiségre és gyökeres változásokat generáló gondolkodásmódra volt szükség.
Ennek az átalakítási folyamatnak a kigondolója és végrehajtója volt õ, aki a Tanárképzõ Kar megalapításával, az intézmény nevének Veszprémi Egyetemre változtatásával gyakorlatilag újraalapította az egyetemet. Olyan, több lábon álló intézmény jött létre Veszprémben, amely rugalmasan követte a társadalom és a gazdaság elvárásait, s nemcsak regionálisan, hanem országosan és nemzetközi szinten is elismerést szerzett. A profilbõvítés, az új szakok indítása eredményeként már rektorsága idején többszörösére nõtt a hallgatói létszám, s a volt MÁFKI és NEVIKI épületeinek megszerzé-sével az ingatlan állomány is megduplázódott.
Liszi rektor az extenzív fejlesztés mellett a kooperáció, a más intézményekkel való együttmûködés mellett is elkötelezte magát. Egyik kezdeményezõje volt az Érseki Hittudományi Fõiskola megalapításának, s meghatározó szerepe volt a veszprémi teológusképzés indításában is. A két oktatási intézmény közötti együttmûködést fémjelzi a közös tanár-teológia szakpárok indítása is. Olyan, új szakokat honosított meg, mint az informatikai, környezetmérnöki vagy a különféle tanári szakok, amelyekkel az egyetem több lábon álló, a gazdaság és a társadalom igényeit rugalmasan követni képes intézménnyé alakult át, és amely ma már nemcsak a térségben, de országos viszonylatban is jelentõs szerepet játszik mind az oktatás, mind a tudományos kutatás területén.

Pannon Egyetem – Dr. Liszi János örökében
Ma a felsõoktatási intézmények között kiélezett verseny folyik. A demográfiai okok miatt csökkenõ hallgatói létszám mindinkább szükségessé teszi a folyamatos fejlõdést, a színvonalas infrastruktúrát, és folytonosan együttmûködésre tanít – nem csak a felsõoktatásban, az élet minden területén. Bár ma, a regionális tudásközpont szerepét ellátó Pannon Egyetem céljai között a mennyiségi növekedés után a minõségi oktatás megvalósítása a cél, s az intézmény önfenntartóvá válása, mindez elérhetõ lenne-e szilárd alapok nélkül? Egy bizonyos – az a szellemi központ, amelyben dr. Liszi János élete kiteljesedhetett mint oktató, kutató és mint a koránál elõbbre látó egye-temszervezõ, megfelelõ környezet arra, hogy az õ példáján még sok nagyszerû oktató, kutató, vezetõ – s elsõsorban ember nevelkedjék.

Dr. Liszi János, az oktató, a kutató, a sportember
Dr. Liszi János 1940. április 30-án született Kispesten. Általános- és középiskolai ta-nulmányait Budapesten végezte. 1958-63-ig a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatója volt. 1963-ban kitüntetéses oklevéllel vegyészmérnök lett, és megkezdte oktatói munkáját a Veszprémi Vegyipari Egyetem Fizikai Kémiai Tanszékén.
1965-ben gázadszorpció kinetikája témakörben egyetemi doktorátust szerzett. Ezután kezdett asszociatív folyadékelegyek termodinamikai tulajdonságaival foglalkozni. Ezzel a munkával 1970-ben elnyerte a kémiai tudományok kandidátusa címet.
Ezt követõen közel húsz évig a folyadékokban ható elektrosztatikus kölcsönhatásokkal foglalkozott. Ekkor készült a Nemelektrolit folyadékok dielektromos tulajdonságai címû könyve és ekkor írták a Bevezetés a fizikai kémiába címû nívódíjas könyvet.
Az elektrolit- és nemelektrolit oldatokban mûködõ kölcsönhatásokról szóló akadémiai doktori értekezését 1979-ben védte meg.
1964-ben egyetemi tanársegéd, 1968-ban egyetemi adjunktus, 1975-ben egyetemi docens, 1981-ben egyetemi tanár lett. 1963-1979-ig a Fizikai Kémiai Tanszék, 1979-tõl 1991-ig az Analitikai Kémiai Tanszék, majd 1991-tõl ismét a Fizikai Kémiai Tanszék oktatója volt.
Az 1990/91-es tanévben az Analitikai Kémiai Tanszék és az MTA Veszprémi Analitikai Kémiai Tanszéki Kutatócsoportjának, 1991-tõl 2005. április 30-ig a Fizikai Kémiai Tanszék vezetõje volt.
Az 1991-2005 közötti idõszakban mint tanszékvezetõ irányította a Fizikai Kémiai Tanszék oktatási munkáját, amely jelenleg 10 különféle egyetemi szakot érint. Megszervezték és elindították a Korrózióvédelmi szakirányt, újra elindították (megújult tematikával) a kolloidkémia oktatását. „A kémiai információszerzés alapjai” címmel új tantárgy kialakítását és elõadását kezdte el. Új tananyagot írt Fizikai kémia címmel, ehhez kapcsolódóan elkészítették a számítási és laboratóriumi gyakorlatokkal foglalkozó jegyzeteket. Kezdettõl fogva vezetõje a Fizikai kémia PhD programnak. 1998-tól a teljes Kémia PhD programot (Doktori Iskolát) vezette. Kutató munkája elsõsorban a molekuláris fluidumok termodinamikájára irányul (MC szimulációk, perturbációelmélet, lézerfényszórás, gázkromatográfia), de foglalkozott kalorimetriával és termodiffúzióval is.
1986 és 1989 között az egyetem tudományos rektorhelyettese, 1989 és 1995. között az egyetem rektora.
Dr. Liszi János tudományos és oktatói munkásságát az idõk folyamán a Kiváló Feltaláló díjtól a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjén keresztül a legutóbb kiér-demelt Szent-Györgyi Albert díjig számtalan elismerés fémjelezi.

Mindennapjaihoz elválaszthatatlanul hozzátartozott az úszás is. Nemcsak több aranyéremmel rendelkezõ, aktív úszó volt, de a város sportéletének szervezésébõl is kivette részét.
1992. óta töltötte be a Veszprémi Egyetemi Úszóklub (VUK) elnöki tisztét, jelentõs szerepet vállalt a város sportéletének szervezésében, amit jelez a Magyar Sportért érdem-érem is. A klub tevékenysége felöleli mind az élsportolók nevelését, mind a tömegsport támogatását. Vezetése mellett több ezer fiatalt tanítottak meg úszni és az úszás szeretetére. Jelenleg is rendelkeznek válogatottakkal, és a korábbi 2 olimpikon, valamint Ifjúsági EB ezüst- és bronzérmes úszó kinevelése is a klubhoz kötõdik.
2008. december 31-én, váratlanul érte a halál, mindössze 69 éves volt. Munkája nyomán azonban hosszú távon maradandó értékek születtek.

Kitüntetései:
Nivó díj (1984),
Kiváló Munkáért (1986),
Kiváló feltaláló ezüst fokozat (1986),
Veszprém Megyei Jogú Város ezüstplakettje (1995),
Magyar Sportért (1995),
Magyar Köztársasági Érdemrend Középkereszt (1996),
Veszprémi Bazilika Fõszékesegyház ezüstplakettje (1996),
Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1999-2002)
Méray László-díj (2004),
Szent-Györgyi Albert-díj (2008),
Polinszky díj (2008),
Veszprém Megye Érdemrendje (2008).

Dr. Dallos András ma a Pannon Egyetem docense. Hallgatóként, majd fiatal munkatársként a mindennapok során közösen végzett munkában ismerhette meg Liszi Jánost, de összekötötte õket a közös sportolás is. Jól emlékszik arra, hogy Liszi tanár úr mit képviselt mind vezetõként, mind tanárként, mind emberként.

1977-ben kerültem az egyetemre fiatal doktoránsként, Liszi tanár úr ekkor már a Fizikai Kémia Tanszék vezetõ oktatója volt. Alapos embernek ismertem meg, tanárként a felkészültség elsõdleges volt számára. Sokat segített akkoriban, mert a munkaterülete kapcsolódott a kutatómunkámhoz – sokszor fordultam hozzá cikkekért, szakkönyvekért, amelyeket gondosan összeválogatott nekem. Azt is mindig precízen rögzítettük, hogy mikor fogom visszaadni ezeket – így is rendszeretetre szoktatott mindenkit. Mindemellett alapos, és maximalista ember volt, s a munkabírása, a képességei lehetõvé tették számára, hogy mind a kutatásban, mind az intézményvezetõi munkájában a legjobbra törekedjék.
János nem csak nagyon jó ember volt, hanem elsõrangú munkatárs is. Mindig volt ideje a kollégáira, a fiatalok sokat profitáltak a vele való beszélgetésbõl. Vezetõként jól meg tudta ítélni a munkatársai terhelhetõségét, adottságait, lehetõségeit, s így mindenkinek testhezálló feladatot adott. Arra viszont nagyon kényes volt, hogy a munkatársai minél elõbb tudományos minõsítést szerezzenek, s szelíden, de kitartóan terelt mindenkit ebbe az irányba. Három dolgot tartott nagyon fontosnak a munkában – s az életben: a sportot, mert ezáltal nõ a munkabírás, s a test mellett a szellemet is edzi, a felkészülést az elõadásokra, amelyeket mindig meg kell tartani, s azokra alapos, akár órákon át tartó felkészülés szükséges, illetve a nyitottságot az új kutatási irányok felé, amelyek az új lehetõségek észrevételét teszik lehetõvé.

Nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a tanszék élete ne csak a szakmai, oktatási munkában merüljön ki, hanem legyenek közös szabadidõs programok is. Szívesen szervezett tanszéki kirándulásokat, s ezek alkalmával igazán eggyé kovácsolódott a kollektíva. Fontosnak tartotta, hogy ne csak laborokban találkozzanak a munkatársak, hanem túrabakancsban, gombászás közben, vagy fehér asztal mellett, hiszen ekkor lehetett igazán jókat beszélgetni, némi poharazgatás után nótákat énekelni. Ilyenkor mindenrõl lehetett vele társalogni, csak a munkáról nem. Nagyon szerette a természetet, de az épített környezetet is. Nyaranta mindig több hétre elutazott, s rótta a régi középkori városokat, de a több ezer éves építészeti emlékeknek is nagy barátja volt. A hobbijában is nagyon alapos volt, borzasztó nagy tudásra tett szert a régi európai építészet, kultúrák terén. Szívesen beszélt a szardíniai építészeti elemektõl kezdve az olasz reneszánszig mindenrõl, leginkább a mediterrán kultúra érdekelte. Az alaposságát mutatja, hogy olaszul is megtanult, hogy mind közelebb kerüljön az õt lenyûgözõ kultúrához. Angolul is kiválóan beszélt, de az csak a munkához kellett, míg az olasz nyelvhez érzelmek kötötték, lubickolt benne, s nagyon büszke volt arra, hogy ha megszólították valamelyik olasz város utcáján, nem jöttek rá, hogy nem odavaló. Kedvenceit, Dino Buzzatit, Italo Calvinót eredetiben olvasta, a Ferrarai Egyetemen vendégprofesszorként olasz nyelven is tartott szakmai kurzusokat.
A munka mellett a sport, az úszás miatt is sok idõt töltöttünk együtt. János fiatal korában versenyszerûen és eredményesen úszott, s ez megmaradt késõbb is, a mindennapjai része volt. Ekkor még nem volt meg a balatonfûzfõi uszoda, Ajkára jártunk munkaidõ után. Egész csapat jött össze az egyetemrõl, így együtt, családostól az egyetemi busszal mentünk esténkét úszni. Akkoriban még nem fûtötték olyan jól az uszodát, mint ma, s emlékszem a lányaim hogy dideregtek a medence szélén. János mindig bátorította õket – azt mondta, „ugorjatok bele bátran, nem vagytok ti cukorból”. Aztán rajtuk is maradt ez az elnevezés, késõbb is mindig kedvesen kérdezte, hogy vannak a cukrok, vagyis a lányaim.
A sport segített neki elviselni a rektorsággal járó rengeteg munkát és felelõsséget – mindig kiúszta magából a feszültséget, s így emberileg sem változtatta meg õt a feladat. Biztonsági szelepként mûködött ez nála, egy-egy kellemetlen megbeszélés után sokszor elment úszni, s visszatérve üdén, kipihenten látott neki a következõ feladatnak.
Az õ rektorsága az a szerencsés párosítás volt, amikor a feladat megtalálja a megfelelõ embert. Éveken át tudományos rektorhelyettesként vett részt a felsõvezetés munkájában, s veleszületett vezetõi képességeit tapasztalatokkal is bõvíthette. Liszi tanár úr átlátta a rektorsága idején bekövetkezõ változásokat, s azok hatásait, amelyek érintették az egyetemet is. Bár nemzetközi szinten nagy hangsúlyt helyeztek a felsõoktatási intézményeknél az integráció növelésére abban az idõben, õ jól tudta, hogy ennél több kell, és a vidéki egykarú egyetemnek valóban többre is volt szüksége, hogy igazi universitassá váljon. Ehhez elõször az egy kar mellé kellett még egy, s ma már öt karon folyik az oktatás az egyetemen.
Jó érzékkel választotta a vegyipari egyetem második karának a tanárképzést, az indított kémia-angol, kémia-német tanári szakok je-lentõs vonzerõt jelentettek a térség fiataljai számára, s a hallgatói létszám dinamikus növekedésnek indult. A hittanári képzés elindítása jó példa arra, hogy Liszi tanár úr elsõként mérte fel a helyi képzési igényeket, s ezek kielégítésében is élen járt. Ekkor kezdõdött a régi egyházi iskolák újjáalakítása, s a tanár úr pontosan tudta, hogy az egyházi iskolarendszer fejlõdésével hamarosan oktatóhiány lép fel. Így az érseki hittudományi fõiskolával közös képzést indított, amely a hittant világi szakokkal kombinálta, s így az iskolák számára is értékesebb tanerõt jelentettek az itt végzett hallgatók. A cél az volt, hogy az egyetem megoldja a régió szakember-utánpótlását, amely célhoz az öt kar létrehozásával a legjobb úton halad.
Mára senki nem kérdõjelezi meg az egyetem universitas jellegét, amely az õ munkájának eredménye, s az általa megszabott fejlõdési irány a mai napig hiteles, hiszen az õ kapcsolatépítõ, együttmûködés-kezdeményezõ munkáját folytatjuk a mai napig, s alakulnak ki újabb kooperációk a térség felsõoktatási intézményeivel. Az én fejemben azonban mindig az a kép jelenik meg, ha rá gondolok, hogy áll a tábla elõtt fehér köpenyben, könyékig krétaporos kézzel, s a Clausius-Clapeyron egyenletet magyarázza.

Vitkóczi Éva
Fotók: Szabó László