A kezdetekrõl
Fekete István 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllén. Apja – Fekete Árpád –  tanító, iskolamester, aki a kornak megfelelõen, kemény nevelésben részesítette fiát. Nagy hatással volt rá anyai nagyanyja, akivel gyerekkorában egy szobában lakott. No meg édesanyja is – a nõi szeretet próbálta egyensúlyozni az apa kérlelhetetlen szigorát. Az iskolamester ugyanis megkövetelte, hogy a fia legyen a legkülönb. Az elemi iskola négy osztályát a faluban végzi el. Majd kaposvári évek következnek, mert oda költözik a család. A kezdeti bukdácsolás után végre magára talál, és a polgári iskola felsõbb osztályában már megtalálja önmagát, javulnak eredményei, és barátokra is talál.
1917-ben ismerkedik meg a vadászattal is Somogyfajszon, nagyapai nagynénjénél, ahol elejti elsõ rókáját.
Ez az év másban is nevezetes számára. Bevonul katonának, majd hadiérettségit tesz. Ezután Gödöllõre kerül tartalékos tiszti iskolába. Káplárként szolgál 1918-ig, a monarchia összeomlásáig.
1923-ban a Debreceni Gazdasági Akadémia hallgatója, de tanulmányait félbehagyva a Magyaróvári Magyar Királyi Akadémián szerez 1926-ban mezõgazdász oklevelet.

A diplomával rendelkezõ fiatalember Bakócára kerül segédtisztnek gróf Majláth György birtokára. Hajnaltól estig lóháton járja az uradalmat – hazaérve pedig tollat ragad, megörökíti emlékeit, élményeit.  Itt ismerkedik meg Piller Edittel, a helyi fõorvos lányával. 1929-ben összeházasodnak. Esküvõ után Ajkára költöznek, ahol az ifjú agronómus valóban kamatoztathatja ismereteit. Egy disznókereskedõbõl lett holland földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán lesz vezetõ gazdatiszt. Termékeny és tevékeny évek következnek, a birtok gazdaságilag föllendül, ami nagy részben Fekete István érdeme. Tej- és sajtüzemet szervez, szeszfõzdét irányít ebben az idõben, búzavetõmagot nemesít, és eredményei országos visszhangot keltenek – a Gazdatisztek Lapja is elismerõen ír róla. Gyakorlott, hozzáértõ szakember, aki itt is lovon járja az uradalom földjeit, az állattenyésztõ telepeket, tekintettel arra, hogy azok nagy területen, szétszórtan állnak. Gazdát, cselédet egyaránt tisztelettel köszönt.
 Itt születi, két gyermekük, Edit és István. Esetükben elmondható, hogy az alma nem esett messze a fájától. Dr. Fekete Edit, a lány 1930-ban látja meg a napvilágot. A középiskola elvégzése után apáca lesz, Ausztriába kerül, ahol a rend General Prefectingje, iskolaigazgató, osztrák tanügyi kormánytanácsos is volt élete aktív szakaszában. A fiú, ifj. Fekete István 1956-ban elhagyja az országot forradalmi szerepe miatt. Az elsõ éveket Kanadában tölti, majd 1962-tól az Egyesült Álla-mokban lakik. Masszõr, fizikoterapeuta, sportklubigazgató, üzleti közíró, a milliós példányszámú Chicago Tribune napilapnál – s mellesleg három diplomát szerez.
De térjünk vissza az édesapához. Fekete István akkoriban évente 2-3 alkalommal Erdélyben, a Bükkben, a Börzsönyben tölt vadásztúrákat barátaival, Kittenberger Kálmánnal, Széchenyi Zsigmonddal, Csa-thó Kálmánnal, Wass Alberttal. Vadászati cikkei, novellái a Kittenberger által szerkesztett Nimród újságban jelennek meg. Barátsága a jeles Afrika-vadásszal köztudott, s szinte atyai jellegû, hiszen Kittenberger jóval idõsebb volt nála. Õ biztatta az írásra is, elismerve, sõt felismerve Fekete tehetségét. Kapcsolatukat, együtt töltött éveiket Fekete István késõbb Kittenberger Kálmán élete címû életrajzi regényében örökíti meg.
1936-ban a Koppányi aga testamentuma címû regénye elsõ díjat nyer a Gárdonyi Géza társaság pályázatán. A Zsellérek címû regényéért 3000 pengõs díjazásban részesül. 1940-ben beválasztják a Kisfaludy Társaságba, ahol csak a legnagyobb írók lehetnek tagok. A társaság bíráló bizottsága – munkái alapján – a 15 legjelentõsebb író közé sorolja.
1946-tól tiltó indexre kerül korábbi antibolsevista írásai miatt. Az ÁVÓ zaklatja, megverik, kidobják egy gépkocsiból, járó-kelõk találnak rá. Fia elmondása szerint ez 1946-ban történt. Az ávósok akkor szétverték a veséjét, és egy katonai kocsiból a János Kórház mellett dobták ki. Két járókelõ találta meg, nekik köszönhetõ, hogy a mûtõasztalra kerülhetett, különben meghalt volna. Feleségét, aki eszméletlen férje mellett volt, civil ruhás ávósok keresték meg, és arra kényszerítették, mondja azt, hogy rablótámadás volt. Ha nem teszi, mondták, az egész családdal elbánnak. A szerencsétlen asszonyt annyira megfélemlítették, hogy még 1970-ben is ragaszkodott ehhez a meséhez.
Az ajkai évek után 1949-ig a Földmûvelésügyi Minisztériumban dolgozik, több mint egy tucat oktatófilmet ír és rendez. Ezután ismét mellõzik, csak 1951-ben kap tanári állást a kunszentmártoni Halászmesterképzõben. Kizárják a Magyar Írók Szövetségébõl, csupán az Új Ember és a Vigilia címû folyóiratok fogadják írásait.
1955-ben a Halászat címû könyve tankönyv lesz. 1960-ban József Attila Díjat kap Tüskevár címû regényéért. Több könyvét megfilmesítik (Tüskevár, Bogáncs, Vuk, A koppányi aga testamentuma). 1970-ben, hetvenedik születésnapján megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ebben az esztendõben kísérik utolsó útjára.

Ami a lexikonból kimaradt
Az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg a hatvanas években a Magyar Irodalmi Lexikon, amelyben Fekete István is szerepel. Sok minden azonban kimaradt életútjáról, amelyet érdemes most megemlíteni.
Egy versét már 14 éves korában közölte a Zászlónk címû ifjúsági folyóirat. 1940-ben születik  Hajnalodik címû drámája, amely több mint száz elõadást ér meg a fõvárosi Magyar Színházban. 1941-ben írja meg minden idõk egyik legsikeresebb filmjének, a Dr. Kovács István-nak a forgatókönyvét. 1942-ben a Túlsó Part és a Féltékenység, 1943-ban az Aranypáva címû filmek forgatókönyvének a megírója. Az 1940-es évek elején õ az egyik legsikeresebb író az országban.
Kevesen tudják róla, hogy verseskötete is jelent meg. Híres Afrika-vadász barátjának, Kittenberger Kálmánnak az alábbi versben ajánlja Lutra címû könyvét:

Ne nézd a külsejét, nem nõ ez, Nagyúr.
Cifra ronggyal nem csalja meg szemed,
De lelke zsong, mint hárfán a tiszta húr,
És megcsókolja öreg szívedet.

Feleségéhez Ajkán írta az alábbi sorokat, Odakünn címmel:

Odakünn – huh – de hideg van most,
A dértõl minden hófehér,
De lelkemben cseresznye virágzik,
Oda nem ér el a szél.

Beszélget, mesél a mesekályha,
Este fázva, ha szobámba érek,
S a sok-sok duruzsoló meleget
Elteszem kicsi Galambom, Néked!

Emlékezete
Fekete Istvánról nem feledkezett meg az utókor. 1987-ben megalakult a róla elnevezett irodalmi társaság, amelynek 2007-ben 887 tagja volt. Több mint 30 intézmény vette fel nevét. Ajkáról indult, Gáspár János kezdeményezésére a Fekete István Általános Iskolából a Kele napja címû rendezvénysorozat, amelynek alapján az íróról elnevezett tanintézmények versengenek egymással.
Fiának, ifjú Fekete Istvánnak köteteit szintén megtalálhatjuk a könyvtárak polcain. Karácsonyi boríték címû novellájában így emlékezik édesapjára: „Kisgyerekkoromban Édesapám nagyon elfoglalt ember volt, és napközben csak az étkezések alatt láttam. Gyakran akkor sem. Kora hajnalban kelt, és rendszerint éjfél után került ágyba. Egy nagy Veszprém megyei gazdaságnak volt a fõintézõje, 20 ezer hektár, melybe tehenészet, sertéshizlalda, pulykatenyészet, több major tartozott, és ezeknek a vezetése rengeteg munkával járt…
A fõintézõi fizetése szinte jelentéktelen volt az írással keresett jövedelméhez képest. Édesanyámnak mégis hosszú évekig kellett könyörögnie, hogy a két foglalkozással és a napi tizenhat-tizennyolc órás munkával ne tegye tönkre egészségét, és költözzünk fel Budapestre.
Nagyon nehezen szánta rá magát erre a lépésre, mert szinte vallásos hittel és alázattal szerette a magyar földet, a természetet és a földet mûvelõ embert.
Egyszer társaságban valaki lelkendezve dicsérte Budapest szépségét…Édesapám szótlanul végighallgatta, majd azt mondta – Egyetlen búzaszem csírájában sokkal több szépség és csoda van, mint egész Budapestben…
Arra soha nem volt büszke, hogy százezres példányszámban nyomták könyveit…A Debreceni Gazdasági Akadémián szerzett diplomájára azonban élete végéig büszke maradt. Már évtizedek óta Budapesten élt, de a névjegyére még mindig nem azt íratta, hogy író, hanem OKLEVELES GAZDA…”
Ehhez azonban tegyük hozzá: az utókor nem felejti az ÍRÓT sem. Ma már szobra áll Ajkán, Átándon, Dombóváron és szülõfalujában, Göllén is. A Magyarországért Alapítvány kurátorai posztumusz Magyar Örökség Díjjal ismerték el munkásságát. Két kiadó ma is sorozatban adja ki mûveit. A felmérések szerint Jókai után õ a legnépszerûbb magyar író.
Arról se feledkezzünk el: regényei háromszáz kiadásban jelentek meg. Tizenhét millió példányban adták ki magyarul, további hárommillióban pedig külföldön.
A számokkal viszont nem minden mérhetõ. Arról nincs, nem is lehet statisztika, hogy hány gyerek szerette meg írásai által a természetet, hány felnõtt forgatja ma is mûveit nap mint nap. Életét csak is úgy lehet vizsgálni, ahogy magát a sokoldalú embert. A szenvedélyes vadász nem választható el a mezõgazdásztól. A vadászíró sem a drámaírótól, költõtõl, forgatókönyvírótól az õ esetében. Vagy a naponta pusztát járó gazda a szeretõ családapától. Bár a fogalmak különbözõek, mégis összetartoznak – és Fekete Istvánt személyesítik meg az utókor elõtt.

M. Tóth Sándor