Életútja
Éri István 1929-ben született Pécsett. 1949 és 1952 között a Budapesti Kénsavgyár segédmunkása, majd szakmunkása. Egyetemi tanulmányait ugyanis meg kellett szakítania, azokat magyar-történelem szakon esti tagozaton folytatja 1950-tõl. De a gyári évek tanították meg vele a fizikai munka megbecsülését, amelyhez azután tudós éveiben is mindvégig ragaszkodott. Ezeket az éveket követõen azután végleg eljegyzi magát a régészettel, a múzeumi munkával, amelyet életpályájának valamennyi állomása igazolhat. A történelem utáni érdeklõdését Debrecen múltja keltette fel benne. Ott Szabó István történész és Komoróczy György levéltáros volt rá nagy hatással, ekkor kezdett el a város ipartörténetével foglalkozni.
1952-ben Fülep Ferenc fõigazgató felkérésére a Nemzeti Múzeum középkori régésze 1958-ig. Itt sajátítja a szakmai mesterfogásokat idõsebb Fehér Gézától, valamint Méri Istvántól. 1961-63-ig a Bakonyi Múzeum, majd a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatója. A Múzeumi Módszertani és Restaurátor Központ igazgatója 1974-78 között. A Központi Múzeumi Igazgatóság igazgatóhelyetteseként tevékenykedik 1981-89 ben. Ezután a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület ügyvezetõ elnöki tisztét tölti be 1989-2001 között. A kilencvenes évek végén a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesület elnöke.
Éri István maradandót alkotott tudományos munkásságával szûkebb hazájában. Nevéhez fûzõdik a Veszprém megyei múzeumi szervezet kiépítése, az intézmény szakembergárdájának kialakítása, a megyei régészeti mûemléki kutatások nagyarányú fellendülése, a megyei céhtörténeti kutatás elõmozdítása, mûvészeti anyag gyûjtése. 1995-ig a Veszprém Megyei Akadémiai Bizottság elnökségi tagja, és a Történelmi Bizottság vezetõje is.
A régész-történész természetesen a gyakorlatban, azaz „terepen” is bizonyította rátermettségét a nemes hivatásban. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a nagyvázsonyi és a kisvárdai vár régészeti feltárása, azok feldolgozási munkáiban. És kiemelendõ még pályája során a nemzetközi hírnevet szerzett Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ létrehozása, no és a Tájak-Korok-Múzeumok népszerû ismeretterjesztõ füzeteinek több százezres kiadása.
Éri István 2009. november 7-én távozott el örökre. Munkásságát 1995-ben Móra Ferenc-díjjal, 2004-ben pedig Pulszky Ferenc-díjjal ismerték el.

Veszprémtõl a nemzetközi kapcsolatokig
Veszprém megyei korszaka a 60-as években kezdõdött. Akkoriban a Balaton növekvõ idegenforgalma is megkövetelte a kulturális látnivalók mind színvonalasabb bemutatását. Éri Istvánnak nem kis része volt abban, hogy Zircen és Pápán múzeum létesült. Tájházakat állítottak helyre, sorra alakultak a kis helytörténeti gyûjtemények. A tudós meghatározó szerepet játszott a tihanyi reprezentatív kiállítások tetõ alá hozatalában. Ezek során tárlatot tudott biztosítani a korszak nemkívánatos mûvészeinek, mások mellett Borsos Miklósnak is.
Azokban az években a környéken számos külföldi híresség is megfordult a megyében, például a perzsa sah, illetve Fidel Castro. Utóbbi balatoni sétahajózáson pillantotta meg a bencés apátságot, és kérte, hogy a programtól eltérõen megtekinthesse azt. Éri István akkor éppen ott dolgozott, fogadta a váratlan vendéget.

Feljegyezték a furcsa talélkozást. Tudniillik, természetesen Castro kísérõi között mindenki kifogástalan öltönyben, nyakkendõben feszített – kivéve a kubai vezért, no meg Éri Istvánt, aki munkaruhában kalauzolta végig a nevezetességek bemutatásakor vendégét.

Az ösztöndíjas
Érinek korántsem merültek ki ennyiben a nemzetközi kapcsolatai. 1974-ben négy hónapos UNESCO ösztöndíjat kapott, hogy tanulmányozza a nyilvántartási rendszereket illetve a restaurátorképzés módszereit. Késõbb a világ számos országában megfordult, és nagyon sok muzeológiai projektben vett részt. Legnagyobb ilyen jellegû vállalkozása a Dictionarium Muzeologicum szerkesztése volt, amely végül 774 oldalon, 1632 címszót tartalmazott. Ennek során a 44 állandó munkatárs plusz a további 60 személy koordinálása óriási munkát igényelt.

A tudományszervezõ
Éri István munkásságában a tudományszervezõ tevékenység is meghatározó szerepet játszott. 1963-tól évi rendszerességgel jelentették meg a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményeit, amely gyakorlatot biztosított számos régész, mûvészettörténész, valamint néprajzos hallgatónak. Ezt nevezték – nem véletlenül – „Éri-istállónak”. Neki köszönhetõ továbbá,  hogy a megyei régészeti topográfiák közül elsõként Veszprémé jelent meg az országban, 1966 és 1972 között összesen négy kötetben. Oroszlánrészt vállalt 1972-ben a Veszprémi Akadémiai Bizottság megszervezésében is. Ez valódi szellemi mûhelynek bizonyult, amelyben helyet kaptak a közép- és újkori helytörténettel foglalkozó régészek, történészek, levéltárosok, de még az amatõr kutatók is.

A kolléga megemlékezése
Kollégája, Szulovszky János tudományos fõmunkatárs így emlékszik meg Éri Istvánról nekrológjában:
„.Kiváló helyzetfelismerõ képességének köszönhetõ, hogy amikor Erdey-Grúz Tibor, az MTA akkori elnöke Szeged után Veszprémben is létrehozta a területi akadémiai bizottságot, Éri István javaslatára alakult meg a VEAB településtörténeti szakbizottsága…
…akkor, amikor nem volt szabad nem hogy beszélni, de még tudomást sem venni a határainkon túl élõ magyarságról, magától értetõdõ természetességgel módot adott rá, hogy a szimpoziumokon részt vehessenek a szomszédos országok magyar kutatói.
Határozott elképzelései voltak, kifogyhatatlan volt az ötletekbõl. Komoly szerepe volt abban, hogy a számítógép hazai alkalmazása terén elsõ jelentõs lépésként 1975-76-ban megjelent a kétkötetes, a magyarországi céhes kézmûipar forrásanyagának katasztere.
Éri István szinte a semmibõl, 50 ezer forint kölcsönbõl indította útjára a Tájak-Korok-Múzeumok végül több száz kötetnyire gyarapodó füzetsorozatát, s a hozzá kapcsolódó honismereti mozgalmat.
…2001-tõl energiáját elsõsorban fiatalkori munkái, a nagyvázsonyi Kinizsi-várról készülõ feldolgozása befejezésének szentelte. Ez sem akadályozta meg abban, hogy a szakmai közéletben is jelen legyen. Portréi, emlékezései, könnyû tollal papírra vetett színes, múltidézõ írásai rendszeresen napvilágot láttak a múzeumügy és a mûemlékvédelem különbözõ lapjaiban. Ezeken átsütött a derû, amely olyannyira jellemezte.”

M. Tóth Sándor