1876 elõtt
A várpalotai és környékbeli birtokok 1690-tõl a Zichy család tulajdonába kerültek. Az 1800-as évek középsõ harmadában a birtok egyik felének földesura – Zichy Teréziával kötött házassága folytán – gróf Waldstein János lett, akit Széchenyi István barátságával tüntetett ki, és egyik eszmetársának tekintett. Széchenyi ajánló levele alapján a szigetországban tanulmányozta az angol gazdasági életet, a szén kommunális és ipari hasznosítása, jelentõsége a XIX. sz. második felében tehát nem volt ismeretlen a palotai földesúrnak.
A várpalotai lignitvagyon törvényben szabályozott bányászatának megkezdése az országos bányakapitányság által 1886. évben, az „Antal”, „Fanni”, és „János” védnevû bányatelkek „Adományozási Okmányainak” kiadása után kezdõdött meg. A várpalotai szénbányászat kezdeteként nagyon sok irodalmi forrásban mégis az 1876-os évet jelölik meg, és a várpalotai szénbányászat megindulásának centenáriumi ünnepségsorozatára is 1976-ban került sor. 1876. június 3-án Waldstein meghalt, és testvérének fia, gróf Sztáray Antal örökölte a birtokot, és ezt követõen kezd nagyobb szénvagyon után kutatni.

1876 – 1903, kezdõdik az iparszerû mûködés
Bár a korabeli feljegyzések hiányosak, a különbözõ forrásmunkákból kialakított kép alapján annyi megállapítható, hogy az 1870-es év végéig kezdetleges módszerekkel a kutakból saját szükségletre széntermelés folyt. Sztáray kutatási tevékenységét 1885-ben terelte hivatalos útra. A saját birtokán lefolytatott kutatások, majd ennek eredményeként 1886-ban megkapott bányahatósági engedélyek alapján kezdõdött el a kor törvényei szerinti bányászat a várpalotai szénmedencében. Gróf Sztáray 1890-ben bekövetkezett halála után az Antal, Fanni, János bányatelkeket tartalmazó birtok visszaszállt a Zichy családra, így Zichy Gábor, majd 1901-ben bekövetkezett halála után fiai, gróf Zichy Miklós és Vladimír tulajdonába került a birtok.
A szén feltárása egy függõleges és lejtõs aknával történt az Antal védjegyû bányatelken 1886-ban, és ezzel kezdetét vette mintegy 3,74 millió tonna szénvagyon kitermelése. A bányászatot Ajkacsingerbõl és Karinthiából érkezett szakmunkásokkal kezdték meg. Az összlétszám 33 fõ volt. A munkák irányítását Schuscha János nevezetû bányagondnok látta el. A bányamûveletekkel fokozatosan áthúzódtak az Antal mezõbõl a Fanny bányatelek részre. Ehhez elõször egy vakaknát, majd késõbb egy lejtõsaknát mélyítettek. A bánya termelését a várpalotai vasútállomáshoz egy 1000-1200 m hosszú kisvasúton szállították.

Az 1903 – 1920 közötti idõszak
1903-ban a Zichy birtoknak a megkutatott szénvagyon is tartalmazó részét a kastéllyal együtt gr. Wietzleben porosz gróf vásárolta meg, és német mintára nagy beruházásokba kezdett a saját termelésû szén felhasználása és tovább feldolgozása céljából. 1903-1904-ben a vasútállomás mellett téglagyárat, mészégetõt, villamos erõmûtelepet és brikettgyárat létesített. A bányával együtt ezek az üzemek Várpalotai Ipartelepek Rt. néven kerültek cégbejegyzésre. Az Rt igazgatósága Berlinben székelt. A gazdasági és a mûszaki vezetõi funkciókat német származású személyek töltötték be, akik a magyar nyelvet egyáltalán nem, vagy csak rosszul beszélték. A Várpalotai Ipartelepet Mannhardt Artúr vezette. A késõbbi igazgatóknak csak a vezetéknevét ismerjük csak: Schultze, Maugeingenhausan.
A külfejtéses mûvelésnek nagy hagyományai voltak Németországban. Ezért a német származású vezetõk a földalatti mûvelést az Antal és a Fanny bányamezõben megszüntették 1909-ben, és külfejtésû bányát nyitottak. A Hungária, majd a Henrik elnevezésû külfejtés 1910 és 1923 között üzemelt. A rendelkezésre álló letakarító gépek csak 13 m vastag fedõréteg eltávolítására voltak alkalmasak, ezért 1918-ban megtelepítették a Henrik lejtaknát, illetve a Hungária tárót, majd lejtaknát, a mélyebben fekvõ teleprészek feltárása céljából. Az erõmû folyamatosan bõvítésre került. A széntermelés 1910-re 45 000 tonnára emelkedett a‚ 10-es évek végén pedig megközelítette a 80 000 t/éves szintet. A létszám egyenletesen emelkedett, és a‚ 10-es években 400-500 fõ közt állandósult. Wietzleben nevéhez fûzõdik a település vezetékes vízellátásának kiépítése. 1903-ban a Széhel forrást bevezette a kastélyba és a falunak arra a részére, ahol a kutak a bányászkodás miatt elapadtak.

1920 – 1939, bõvülõ fogyasztói bázis
Wietzleben 1919-ben végképp megválik Várpalotától, amikor is az Ipartelepek részvényeinek nagyobb része a Depositen Bank, Város és Községfejlesztési Bank és a Magyar- Olasz Bank tulajdonába kerülnek. A részvénytulajdonosok 1920. februárjában megalapították az Unió Bányászati és Ipari Rt-t. A törzskönyvi bejegyzés 1921. július 15-én történt meg. A várpalotai szénbányászat fejlõdésének új idõszaka 1922. decemberében kezdõdött, amikor az Unió Bányászati és Ipari Rt. részvények többségét a Salgótarjáni Kõszénbánya Rt. érdekköri vállalata, az Esztergom-Szászvári Kõszénbánya Rt. szerezte meg (40%). A Salgó arra számított, hogy a várpalotai szénvagyonra a település közelében egy nagyteljesítményû erõmû létesítéséhez a kormányzat támogatását meg tudja megszerezni. Sajnos ez nem sikerült, és 1925-tõl 1928-ig a termelés rohamosan csökkent. (Kb. 20 vagon/nap).
A fûzfõi erõtelep szénellátásnak megszerzésével (1928), majd 1929-tõl üzemvitelének átvételével, az ahidráló 1929. évi megépítésével, majd 1932. évi bõvítésével, a péti Ammóniagyár és erõmû 1931. évi szénellátásának megszerzésével a várpalotai lignit fogyasztói bázisa jelentõsen bõvült. Korompay Lajos várpalotai bányaigazgatósága idején (1923-1939) tértek át a szintes szelet osztású kamrafejtésekkel történõ mûvelésre. Ennek hatására a termelékenység magas szinten állandósult, ugyanakkor a fejtési veszteségek minimálisra csökkentek. A bányabeli és a külszíni berendezések, eszközök korszerûsítésével Várpalota az SKB Rt. egyik leggazdaságosabban mûködõ üzemévé vált. A szén viszonylag rövid és korszerû szállítóberendezéseken került a függõleges aknák mellett 1929-ben megépült osztályozóra. A bánya sikeres mûködése maga után vonta mind az üzem, mint a település szociális-, kulturális- és sport létesítményeinek kiépítését.

1939-1945, háborús évek
Az Unió részvényeit a Salgó teljes egészében megvásárolta, majd megsemmisítette. Az 1939. március 27-én tartott közgyûlésen döntés született az Unió cégjegyzékbõl történõ törlésére és az SKB Rt-be történõ beolvasztásra. A továbbiakban a várpalotai bányák elnevezése: Salgótarjáni Kõszénbánya Rt. Várpalotai bányaüzem. A termelés 1942-ben érte el addigi maximumát (710 kt), majd a háborús események miatt 1945-re jelentõsen visszaesett. Az S-I. aknamezõn kívül a Cseri mezõben is folyt bányászat. Korompay Lajos utódjaként Heinrich Henrik, okleveles bányamérnököt nevezték ki 1939-ben a várpalotai bányák igazgatójának, aki ezt a funkciót 1945. május 9-ig töltötte be. A bánya üzemvezetõje 1940-tõl Katona Miklós, okl. bányamérnök volt. Az õ nevéhez fûzõdik az elsõ hazai 100 méteres homlokhosszúságú frontfejtés megtelepítése és sikeres üzemeltetése.

1946 – 1952, az államosítás után
A II. világháború után a hazai szénbányák irányítása és szervezete jelentõs változásokon ment keresztül. A legjelentõsebb változás a bányák államosítása volt. 1946. november 26-án létrehozták a Magyar Állami Szénbányák Rt-t (MÁSZ Rt.) A szénbányák részvényei a minisztériumok tulajdonába mentek át. 1947. január 1. és 1948. október 1. között 5 bányakerület irányítása alá kerültek a magyarországi szénbányák. A Várpalotai Szénbányák – a várpalotai székhelyû – MÁSZ Rt. Dunántúli Kerületi Bányaigazgatósághoz tartozott, melynek igazgatója Faller Jenõ lett. A Várpalotai Bányaüzem igazgatója 1945. május 13-tól 5 hónapon keresztül Krausz István volt.
A bányakerületeket 1948. október 1-tõl 1949. szeptember 30-ig a Szénipari központok váltották fel. A Közép-dunántúli Szénipari Központ székhelye ugyancsak Várpalotán volt, melynek vezetõje ugyancsak Faller Jenõ vezérigazgató lett. A Várpalotai Szénbányák Nemzeti Vállalat 1948. október 1-én alakult a várpalotai-, toronyi-, szentgáli bányaüzemekbõl. Igazgatója Kisbajcsi Ferenc, igazgatóhelyettese pedig Koshatzky László okl. bányamérnök volt.
1951-ben a nemzeti vállalatokat kisebb szénbányavállalatokra bontották. Ez idõtõl a vállalat neve: Várpalotai Szénbányák Vállalat lett. A vállalat termelése erõteljes emelkedést mutat, és 1951-ben már meghaladta a háború elõtti legmagasabb szintet. Erre az idõszakra esik a várpalotai szénmedence kutatásának erõteljes meggyorsítása és új bányák létesítésének (Beszálló, S-II., S-III.) elkezdése az Inotán felépült villamos erõmû szénigényének hosszútávon történõ kielégítése céljából.

1952 – 1967, a csúcson
1952. január 1-ével létrehozták a szénbányászati trösztöket. A Várpalotai Bányaüzem 1954. június 30-ig – mint vállalat – a Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszthöz tartozott. A dunántúli lignit bányák középszintû irányító szerveként 1954. július elsején megalakult a Várpalotai Szénbányászati Tröszt. A Ferenc- és az Ernõ bányát 1968-ban S-I. bánya néven egyesítették, melyhez 1969-tõl Beszálló bányát is hozzácsatolták. Herend bánya 1954-ben került a tröszthöz és bezárásig annak irányítása alá tartozott.
A tröszt termelése 1965-ben érte el maximumát (2485,8 kt). Létszáma ekkor 6041 fõ volt. Trösztigazgató: Haracska Imre, majd 1955. szeptember 1-tõl Martinkó Mátyás volt.  A várpalotai szénbányászat erre az idõszakra esõ történetében nagyon jelentõs fejlesztésekre, korszerûsítésekre került sor. Az egész medence bányászatát alapvetõen megváltoztatta a pajzsbiztosító berendezések alkalmazása. A fejtések korszerûsítése mellett a vágathajtás gépesítése és a szállítási rendszerek fejlesztése terén is jelentõs elõrelépés történt.

1967- 1974, fogyó termelés
1967-ben a trösztöket megszüntették, és a továbbiakban mint vállalatok mûködtek. A vállalat elnevezése Várpalotai Szénbányák lett. A szénbánya vállalatok fejlesztési, piaci, stb. munkájának koordinálására létrehozták az Egyesült Magyar Szénbányákat (EMSZ). Ezt követõen a vállalat élén igazgató, mûszaki igazgató-helyettes és gazdasági igazgatóhelyettes állt. A vállalat igazgatója Martinkó Mátyás, mûszaki igazgató-helyettese pedig Kasza Zoltán, majd dr. Gyuranecz Vince lett. Az energiapolitikában bekövetkezett változások miatt a szén iránti igény mérséklõdött, a Várpalotai Szénbányák termelése folyamatosan lecsökkent, 1,5 millió tonnára. A fogyasztói közül a Fûzfõi Nitrokémia (1972), Péti Nitrogén (1974) kivált.
A szénelhelyezési gondok miatt a vállalat elhatározta egy brikettgyár felépítését. Az 1968-ban elkészült brikettgyár terméke hamar kedvelt tüzelõanyaggá vált a fogyasztók körében. Mivel az igények rohamosan növekedtek, ez egyrészt lehetõvé tette a kapacitás továbbnövelését és az ahidráló bõvítését. (1972) A hidraulikus páncélpajzsok iránti igény mind a hazai, mind az NSZK bányái részérõl megnövekedett, ezért a kapacitás növelése céljából a Gépüzemnél is új gyártócsarnok megépítésére került sor.

Az 1974-1980 közötti idõszak
A magyar szénbányavállalatok középszintû irányító szerveként újra létrehozták a Magyar Szénbányászati Trösztöt. 1974. közepétõl a medence szénbányái és kiszolgáló üzemei Várpalotai Szénbányák Vállalat elnevezéssel az MSZT tagvállalataként mûködött tovább. A vállalat vezetõinek személyében változás nem történt, és a vállalat szervezeti felépítése sem változott. A széntermelés tovább csökkent, és 1980-ban már alig haladta meg az 1200 kt-át. Ehhez hozzájárult a szénbányászati iparág akkori megítélése, az ország egyre súlyosbodó gazdasági helyzete, amely minimális fejlesztési lehetõségeket biztosított csak a bányavállalatok számára. Bár ez nem jelentette azt, hogy az igények ne haladták volna meg a termelési lehetõségeket, ezért a bányászat létszámgondjai mind feszítõbbé váltak. Ezen különbözõ kedvezményekkel (katonai szolgálat-halasztás, 10 000 bányászlakás akció, díszegyenruha bevezetése, szociális ellátások növelése stb.) próbáltak enyhíteni, de ezek az intézkedések alapvetõen nem oldották meg a vállalat gondjait.

1981- 1996, a hattyúdal
1980. év végével a szénbányászati trösztöt megszüntették, tagvállalatai önálló termelõ-gazdasági egységekké váltak. A minisztériumok összevonásával ugyancsak jelentõs változás következett be az iparág irányításában. A várpalotai bányászat életében további változást jelentett a közép-dunántúli szénbányák összevonása. Ezután a Veszprémi Szénbányák irányítása alatt mûködtek a Várpalotai Szénbányák volt üzemei. Várpalotai Bányaüzem közvetlen irányítása alá tartozott az S-I. bánya, S-II. bánya Bánta bánya és az Elõkészítõ- Mû. Önálló üzem lett a Gépüzem, a Vegyesüzem és az 1987. január 1-el létrehozott Irányítástechnikai Üzem. A Bánta bánya 1986. évi bezárásával csak két mûködõ bányája maradt a medencének. Az S-I. bánya meglévõ mezõrészein a kitermelhetõ szénvagyon lefogyott, ezért 1983-ban elkezdték az Új-Ferenci mezõrész feltárását. Újranyitásra került az 1958-ban lezárt Cser-II-es lejtõsakna, majd 1986-ös befejezéssel elkészült az Új-Ferenc függõleges akna és egy másik, ugyancsak függõleges légakna.
Az S-I. bánya termelése 1985-tõl már teljes egészében az Új-Ferenc bányamezõbõl származik. A termelés csökkenése állt be, amely 1988-ban épp, hogy csak meghaladta a 700 Kt-át. Az S-I. és az S-II. bánya földalatti összekötése 1988-ban befejezõdött, és még az év december 1-tõl szervezetileg is már csak egy bányája volt a medencének, mely Várpalotai Bánya elnevezéssel mûködött. A Várpalotai Bányaüzem vezetõi Kremzner Sándor, majd dr. Dósa Zoltán voltak.
1989-tõl az iparág egyre mélyülõ válsága, a gazdálkodási, pénzügyi problémák, az energetikai szén piacvesztése, és az egyre kedvezõtlenebb földtani viszonyok megrendítették a vállalat helyzetét. A gazdálkodás elemzése, a veszteségforrások feltárása, a társadalmi változások hatásainak súlya alatt a vállalat vezetõsége ráébredt, hogy a szerkezetváltást minél elõbb el kell kezdeni. Független szakértõi elemzések, szakvélemények és tervek alapján megkezdõdött a vállalat és a várpalotai medence szerkezetátalakítása. A produktív széntermelési létszám intenzíven csökkent, egyéb területeken, elsõsorban a nyugdíjazások és a gazdasági társaságokba történõ átszervezések miatt fogyott a létszám. Létszám átcsoportosítás is történt Balinkára és Dudarra. A nehéz idõszakban a vállalat részérõl felmondás csak akkor történt, ha a felajánlott munkahelyet a dolgozó nem fogadta el. A megalakult Kft.-k a dolgozókat munkaügyi jogutódlással vették át.
A széntermelési kapacitás szinten tartását csak igen magas kamatokkal járó kölcsönfelvételekkel és lízinggel lehetett biztosítani, amelyek törlesztése és visszafizetése megoldhatatlan gondot jelentett. Még az 1991. évi hûségpénz kifizetéséhez kapott 350 m Ft-os dotációt, – amit a SZÉSZEK biztosított-, sem tudta a vállalat visszafizetni. A vállalat felszámolása 1991. december 28-án indult meg, és ezalatt még 1993-ig folytatódott a széntermelés. 1992 augusztusában árveréssel eladáták a várpalotai brikettgyárat. A széntermelést a PALOTASZÉN Kft. végezte, amely 200 embert foglalkoztatott. 1996 végéig folyt a termelés, ekkor a Kft. is felszámolásra került, ezzel befejezõdött a palotai bányászat 120 éve.

Forrás:
„A várpalotai szénbányászat története”
(szerk. Kiss Tamás, 1990), és
„Emlékezés a várpalotai szénbányászatra” (szerk. Kiss Tamás, 1997)