Költözés elõtt a Petõfi Színház

– Hol tart a költözés folyamata?
– Jelenleg várjuk azokat a felújításokat majd a hatósági engedélyeket, amelyek lehetõvé teszik, hogy befogadhassunk 400 nézõt, és a mûvelõdési ház nagyterme alkalmas legyen a színjátszásra. Ennek a fedezete részben megvan, és a következõ költségvetésben reméljük, hogy teljesen meglesz, mert akkor jöhet a költözés. Szerencsénkre egy soha nem látott színházfelújítási hullám van ma hazánkban, és ebbe mi is belekerülhettünk az elsõk között. Ehhez kapcsolódik, hogy Veszprém, a Modern Városok program keretében, jó 9 milliárd forintot kapott a színház rendbetételére, ez biztosítja a beruházás anyagi hátterét. Egy ilyen rekonstrukció nagyon sok idõt vesz igénybe, ezét kell néhány évre elköltöznünk.

– Pontosan milyen munkálatok várhatók?
– A rekonstrukció nem csupán a fõépület megújítását jelenti, hanem Medgyaszay István eredeti terveire támaszkodva régi fényébe való visszaállítását is, beleértve a kijáratokat, és a belsõ tereket. Jelenti a korábban nem túl szerencsésen megépített lepényépületnek a bontását, és a színház melletti Óvári utca másik oldalán lévõ régi zeneiskola igénybevételét is, mely most már évtizedek óta üresen, funkció nélkül áll. Oda fogunk elvinni minden olyan irodát, tárat, amelynek nem funkcionális a kapcsolata a fõépülettel. Ott kap helyet az igazgatóság, a titkárság, és a gazdasági rész. Ez egy nagy elõrelépés lesz, hiszen egy csodálatos értékesítõirodát szeretnénk az utcafronton megnyitni, ahol a nézõk elférnek, le is tudnak ülni, és kávézás közben ki tudják választani az elõadást, vagy ismerkedhetnek a repertoárral. Áll ott egy másik épület is, régen többek közt turistaszálló és a Gamesz székhelye volt, oda a jelmezgyártás és raktározás, üzemeltetés költözhet. A színház fõépülete mellett, ahol összeérünk a volt Korona szállóval – ahogy azt Medgyaszay megtervezte, csak bombatalálat miatt megszakadt a két épület között a kapcsolat –, minden olyat be fogunk tudni tenni – díszlettár, öltözõk, fodrászat, próbaterem –, amely nélkülözhetetlen egy elõadás létrehozásához.

– Színházi negyed épül tehát Veszprém belvárosában?
– Akár így is nevezhetjük. Az egykori Séd mozi megújítása kapcsán megszületett a Hangvilla, onnan, ha lefelé gurulunk, akkor találkozunk a Veszprémi Petõfi Színházzal. Itt van még egy mozi is, az is a tervek része, hogy oda kerülhessen a majdani kamaraszínház. Most is van egy játékszínünk egy kicsit odébb, és egy kicsit rossz helyen, és csak 80 fõs a nézõtér. Az út folytatásában, egy pici kanyarban van a mûvelõdési ház, ahová menni fogunk, és amely késõbb is kulturális funkciót kaphat felújított tereivel. Tehát itt egy kis veszprémi Broadway jöhet létre, mondjuk 10 éven belül. Nagyon bízunk abban – hiszen érzelmi és személyes, közvetlen a kapcsolat a közönséggel –, hogy nem fognak elhagyni bennünket ez idõ alatt. A mi dolgunk, hogy kényeztessük, és jó elõadásokkal kiszolgáljuk õket, és akkor reményeink szerint mindenki elfogadja azt, hogy addig „számûzöttek” leszünk, amíg újra indul az épület.

– A jövõ után elevenítsük fel egy kicsit a múltat. Nyolc éve vette át a színház irányítását. Mi vonzotta Veszprémbe?
– Nehéz, de nagyon szép kihívást jelentett a veszprémi feladat. Korábban Bujtor István és Eperjes Károly irányították a színházat, és Bujtor tragikus halála után a mûvészeti vezetõként ténykedõ Eperjes keresett meg, hogy szívesen dolgozna velem tovább. Érdekes párhuzamokat rejt a sors több szempontból is. Bujtor István ugyanúgy piarista diák volt, mint én, ugyanúgy volt kereskedelmi végzettsége, mint nekem, színészként és filmrendezõként ismerte az ország. Így aztán nem állt egymástól távol a gondolkodásmódunk, nem volt nagy ugrásra szükség. Ezért amikor elindultunk, az elsõ kommunikációnk az volt, hogy a megkezdett utat kívánjuk folytatni. Elõtte azért voltak itt viharos és hullámzó évek is, és valahogy a nézõket vissza kellett csábítani. Az évad tervezésekor a népszínházi jelleg figyelembevételével továbbra is értékes és jó elõadásokat igyekeztünk felvenni a repertoárunkba, oly módon, hogy az számunkra is igényes legyen, de a nézõket is megszólítsa. Eperjes közben váltásra kényszerült, annyi fontos megbízatás nyomta a vállát Budapesten és Kaposváron. Így megváltozott a vezetés struktúrája, Kellerné Egresi Zsuzsanna, az értékesítési vezetõ, aki korábban mûvészeti fõtitkár is volt, lett a színház igazgatóhelyettese. Most ketten alkotunk egy olyan párost, amelynek a legnagyobb ereje – túl azon, hogy mindketten fanatikusak vagyunk, és rengeteget dolgozunk –, hogy õ itt van több mint 20 éve, és veszprémi polgár. Pontosan érzi, tudja, hogy mit kell csinálni. Az én budapesti és országos kapcsolataim, illetve a színészi, rendezõi munkám kiválóan kiegészíti ezt. Ami a legfontosabb a közös gondolkodásunkban, hogy amint azt a szlogenünk is mondja, „Közösségben a közönséggel” dolgozunk.

– Milyen a veszprémi közönség?
– Ebbõl a szempontból szerencsések vagyunk, hiszen a városban nagyon kimûvelt a színházi közönség, ez talán a korábbi évtizedek miatt is van így. A 70-es, 80-as években ugyanis mintegy kísérletként itt mutatták be a kortárs magyar drámairodalom képviselõinek új darabjait. Csurkát, Páskándit, Szakonyit, Illyést játszottak Veszprémben, és amely darabok átmentek a kommunista párt szûrõjén, azok fölkerülhettek aztán Budapestre. Ennek a rendszernek a legnagyobb gyõztese a veszprémi közönség volt, hiszen nagyszerû elõadásokat láthatott. Ez a fajta igényesség megmaradt, illetve át is öröklõdik. Szeretik a színházat, odafigyelnek ránk, és mára büszkén elmondhatjuk, hogy 20.300 bérletesünk van.

– Hogy áll össze egy-egy évad mûsora?
– Az a filozófiánk, hogy egy évadot el kell tudni indítani, és le is kell tudni zárni. Általában egy zenés darabbal szoktunk kezdeni, fõként operettel, a befejezés pedig egy musical, vagy inkább egy vígjáték, mely után azt mondja a nézõ, hogy a következõ szezonra is újra vegyünk bérletet, és akarunk jönni, mert jó ide járni. A könnyed hangvételû indítás után jön egy klasszikusabb darab – lehet kortárs, adaptáció, filmadaptáció –, aztán decemberben következik a harmadik premier, ez egy családokat is megszólító zenés elõadás szokott lenni. Általában a január végi bemutatónál szoktunk egy komolyabb darabbal elõállni. Ilyenkor nem elsõsorban a könnyed szórakoztatás a cél, hanem a lelkiekben gazdag, mélyebb hangvételû elõadásokat preferáljuk. Például idén Brecht Kurázsi mamáját mutattuk be Börcsök Enikõ fõszereplésével, Funtek Frigyes rendezésében. Szakmai, színházi értelemben ez egy igen komoly lépés volt, jó kihívás is, és nagyon szerettük próbálni és játszani is az elõadást. De azzal a kockázattal hoztuk létre, hogy Brecht nem mindenkinek a kedvenc szerzõje, nem biztos, hogy mindenki meg akarja nézni. De ilyen volt korábban Dürrenmatt Fizikusok-ja – Dömölky János utolsó rendezése –, melynek aztán mégiscsak remek volt a fogadtatása, és nagy sikerrel játszottuk végig az egész évadban. A veszprémi közönségért dolgozni mindig felemelõ érzés, nagy megtiszteltetés és egyben felelõsség is.

Veér Károly